Ez az igazi utam – interjú Farkas Wellmann Évával

A József Attila-díjjal nemrég kitüntetett költővel az élet szeretetéről, az irodalom iránti szenvedélyéről és a változás lehetőségének a felismeréséről is beszélgetett Pál-Lukács Zsófia a Helyőrség oldalán.

Tökéletes formavilág jellemzi Farkas Wellmann Éva költészetét, a forma és tartalom szerves egymásra hatása pedig a megszólalót is képviseli. Ezt a világot az értékek szentségébe vetett hit tartja össze. Munkásságát több díjjal tüntették ki, verseit a Kaláka és az Evilág együttes is megzenésítette.

Gyökerek után tapogat a kéz – olvashatjuk az Inferno című versben. Hogyan valósul meg ez a keresés az életedben?

A felnőtté válás folyamatában az egyik legváratlanabb elem az volt, hogy már nem pusztán az előrenézés foglalkoztatott, hanem egyre inkább elkezdtem körül-, aztán meg visszapillantani. Ez a tapasztalat azért is érdekes, mert lassan kiemelkednek a gyerekkorból, fiatalkorból hozott értékek közül azok, amelyek meghatározzák az aktuális ént. Lehetnek köztük olyanok is, amelyek a maguk helyén, idején egyáltalán nem tűntek meghatározónak. Mondhatjuk úgy is, hogy önismereti játék. És néha egy-egy vers is születik a felismerésből.

Mondanál példát olyan értékekre, tradíciókra, amelyeket magaddal hordozol?

Az olvasás, a népdalok, de akár a nyelvtanulás, a hit gyerekkoromban olyan volt, mint a levegővétel. Amíg nem jutsz el a légszomjig, nem tulajdonítasz különösebb jelentőséget annak, hogy megfelelően szuszogsz-e. És így van ez az egyes személyekkel: alkotókkal és a magánéletben is. A Székely János-versélmények, Tamási prózája vagy Dávid Ferenc alakja idővel jelentősen megnövekedett. Azt sem gondoltam, hogy a versformák, amelyekkel szívesen eljátszadoztam magyarórákon, egyszer ennyire fontosak lesznek.

Gyakran felidézem magamban a Duna TV által 2005-ben készített riportfilmet, ami annak okán készült, hogy elnyerted a Petőfi Sándor-díjat. Milyen érzés volt részese lenni ennek az elismerésnek, hogyan érezted magad az akkori irodalmi életben?

Rendkívül megtisztelő volt a díj, és sok jó találkozás, élmény is kísérte. Kimondottan váratlanul érkezett, hiszen éppen akkortájt költöztem haza Kolozsvárról Székelyudvarhelyre, leginkább az angolóráim kötöttek le, nem is nagyon láttam át az irodalmi élet viszonyait, és átmenetileg szinte csak titokban – de annál nagyobb szenvedéllyel – foglalkoztam irodalommal. Megerősítés volt, hogy mégis ez az igazi utam.

A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Hungarológiai Iskolájában doktori címet szereztél. Mi motivál az irodalom tudományos közegének megismerésére, a kutatásra?

Mindig is foglalkoztatott az irodalom működése és különböző évszázadokbeli állapota. A szakdolgozatomat XIX. századi témából írtam, a mesteri disszertációmmal átlátogattam a XX. századba Mózes Attila regényeit vizsgálni, majd egy hirtelen váltással visszaléptem a XVIII. századba, annak is az első felébe, megnézni, milyen világi halotti beszédek születtek abban az időben. És közben folyamatosan olvastam az éppen íródó kortárs műveket.

Különös tükröket tartanak egymásnak ezek a korok, és sok a félelmetes egybeesés, összecsengés is közöttük.

Az elmélyült kutatásból pedig sokat lehet tanulni, talán leginkább nyitottságot és alázatot. Ez egy be nem fejezhető munka.

Később Békéscsabára költöztél. Felezővonal volt ez az életedben?

Bizonyos értelemben: igen. De míg az előző esetben egy nagy magyar hagyományokkal rendelkező, de mégis román többségű városból tértem vissza a szinte színmagyar Udvarhelyre, ezúttal nyelvi értelemben nem volt váltás. De az irodalmi közeg itt teljesen más, úgy is mondhatjuk, hogy újra kellett kezdeni a pályát, újragondolni a helyemet, szerepemet. Erdélyben azt szoktam meg, hogy nyitottak vagyunk egymás művészetére, beszélgetünk egymással, még akkor is, ha esetleg a nézeteink nem egyeznek – itt azt kellett tapasztalnom, hogy nagyon éles határvonalak (is) vannak az alkotók között, néha az alázásig, kirekesztésig menő véleménynyilvánítással. Ezt természetesen nem kötelező elfogadni, nem kell ebbe beleállni. Mai napig vallom, hogy létrehozhatók hidak, és nem tekinthetünk el egymás megismerésétől. Szabó Lőrinccel szólva

„ellenségünkkel is közösebb sors köt össze, / mint azután majd bárkivel.”

Tudatosan is felelősséget vállalsz ennek a hídnak a megteremtésében?

Úgy érzem, igen. A Bárka folyóiratnál és online változatánál, a Bárkaonline-nál – melyeknek szerkesztőjeként dolgozom – éppen erre törekszünk. Nálunk vegyesen jelennek meg a legkülönbözőbb nézetű, lakhelyű, korú, nemű, vallású szerzők; a szerkesztői értékrendünk a minőség alapján szelektál. És – még ha virtuálisan is – létrejön egyfajta párbeszéd.

2020-ban jelent meg a Magaddá rendeződni című köteted, amely ciklusokra tagolódik. Egyfajta fejlődéstörténetet rajzolnak ki ezek a címek?

Nem, ezt nem mondanám, bár a szerkesztői koncepcióban sok minden benne lehet. Talán inkább csak egy-egy, jelenleg fontos témakör összegzései. Nagy figyelemmel követem, hogy a kritikusok, olvasók mivé olvassák ezt a könyvet. Igazából egyre jobban érdekel, hogy mindaz, amit mondok, hogyan csapódik le, miként hat, miért izgalmas – ha az – valaki számára. És milyen hangsúlyok válnak neki érvényessé. Voltak már meglepő élményeim.

Mondanál erre egy példát, ami meghatározó is volt neked?

Még az első kötetem megjelenésekor történt, egy család vendége voltam a Velencei-tó környékén. Nyári lazaság, ebéd utáni ásítások. Valaki szóba hozta a könyvemet, és felvetette, hogy olvashatnék belőle. Persze, a szégyenlősség – az arcpírral együtt – azonnal bekapcsolt, menekülni szerettem volna a helyzetből, de nem volt illendő. Olvastam hát három verset. Azért sem többet, mert a harmadiknál a vendéglátó (idősebb) hölgy zokogógörcsöt kapott, és csak annyit tudott mondani, hogy „fogalmam sincs, mit írtam le”. (Ha jól emlékszem, A kegyvesztett balladájánál tört el a mécses.) Miután viszont kisírta magát, egy tündérré változott, ömlöttek belőle a történetek, és feledhetetlenné varázsolta a nyaralást. Ekkor éreztem először, hogy egy óvatosan elrejtett történet összecsenghet valaki más tapasztalatával.

Mit csináltál, miközben mások éltek? – olvashatjuk a Magaddá rendeződni kötet egyik legnagyobb kérdését. Saját életed szempontjából mennyire releváns ez a kérdés?

Alapvető kérdés. Joggal tölt el lelkiismeret-furdalással az a felismerés, hogy gyakran teljesen jelentéktelen, fölösleges, sőt káros tevékenységekkel, zajokkal van tele az életünk. Az élet helyett. Elég beleolvasni egy kommentfolyamba. Számomra nagy feladat, hogy sokkal jobban elkülönítsem egymástól a fontos és a jelentéktelen, netán mérgező elemeket, kapcsolatokat a környezetemben. Arra törekszem, hogy mindazzal, amit mondok vagy teszek, önmagamat képviseljem, bárki előtt vállalható módon.