A koreográfia és a szöveg a színlap szerint "minden szereplő alkotó közreműködésével" készült, így csak gyanítható, hogy a dramaturgként megjelölt Peer Krisztiánnak lehet a legtöbb köze a majd' mindvégig nagyon jó szöveghez, míg minden bizonnyal Szabó Rékáé az élvezetes koreográfia döntő része. Hogy ez utóbbit is teljes mértékben meghatározza az előadás verbális rétegében fentebb elemzett profán-komikus és emelkedett-tragikus harmóniája, arra példa az az alapvetően komikus jelenet, amelyben Kövesdi László beavatószínház-szerű kiselőadás keretében tájékoztat minket, nézőket a mai táncszínház műhelytitkairól, és kommentárjaival, magyarázataival teszi "érthetővé" a többiek mozgását. "Ez itt most egy szép diagonál", mondja, amikor Szabó Márta - rezzenéstelen arccal - keresztben átmegy a színen, de amikor később a Pina Bausch-előadások táncos-megszólalásait idézően idegen kiejtéssel válaszolgató Ilkay Türkogklut tánc közben szakítja félbe durván, már egyáltalán nincs kedvünk nevetni.
Ez itt egy szép diagonál
Egyéb
Az ilyenfajta kezdeményezések intézményesítésével lehetne megbontani a jelenlegi színházi struktúrát; nem olyan nagy dolog, nem kell semmi forradalmit kitalálni, csak létrehozni egy komoly szakmai háttérrel működő befogadószínházi rendszert, amely versenyezne a jelenlegi társulatos-repertoárszínházi, államilag, önkormányzatilag, minisztériumilag támogatott struktúrával. És akkor azt lehet mondani a nézőnek: tessék választani! Az eredményre most ne tippeljünk.
Szabó Réka új előadását, az Alibit műfajilag nem lehet besorolni sehová, az alcímben közölt információ - "zenés-táncos kihallgatás egy felvonásban" - természetesen csak alibi, hogy tréfával lehessen elütni ezt az amúgy komoly kérdést. Játék a szavakkal, mint ahogy az egész előadás is játék: legtöbb részletében magas színvonalú és szellemes, nemcsak a verbalitás, hanem a mozgások szintjén is. A szavak, kifejezések, szállóigévé vált mondások kifacsarásával kezdődik, majd szinte észrevétlenül olvad bele ebbe a játékba a megelevenedő-összecsukló-új életre kelő testek látványa.
A szó és a test kiszolgáltatottsága az előadás fő szervező motívuma, erről szól minden jelenet. Balett-próbaterem tükörfala a Szirtes Attila készítette díszlet hátsó fala. Látszólag - alibiből -, hiszen egyszercsak áttűnik a tükör, és mögötte egy másik világ bontakozik ki: ha tetszik, a tükörkép valósággá váló világa értelmezi, megkérdőjelezi, idézőjelbe teszi, kigúnyolja, költőien gyönyörű képekké varázsolja a tükör innenső oldalán rekedt valóságot. Az előadás legszebb, egyúttal legteátrálisabb pillanatai kétségkívül az ál-tükörképekkel való játékok: az egymásba olvadó, majd egymásról leváló, lehasadó testek látványa - nem utolsó sorban a rafináltan kidolgozott megvilágításnak köszönhetően (szintén Szirtes Attila munkája) - az álom és az ébrenlét, a látszat és a valóság határmezsgyéjére kalauzolnak. A jeleneteket kísérő döbbent-ámult nézőtéri csend pedig maga a színházi siker, hiszen azt mutatja, hogy forma és tartalom harmóniája (hogy az előadás egyik gondolatfutamára utaljak) megindítóan szép színházi effektust hozott létre.
Folyamatos az átjárás az emelkedett, fennkölt és a profán, sőt alpári között: például az egymással szembeültetett, gyermektelen házaspároknak (bábuknak?) a társulat két "igazi" táncosa (Ilkay Türkoglu és Szász Dániel) által remekül mozgatott-koreografált tévénézős jelenete során ugyan ki tudná megmondani, hogy mi a tragédia és a kabaré-komédia pontos aránya? Vagy amikor Szabó Márta kihallgatási jelenete közben egy teljes női-emberi sorsot mesél el a pribék-társ (Gőz István) pattogó kérdéseire, miközben Szász Dániel szadizmusba hajló tornagyakorlatokkal egzecíroztatja, akkor ugyan mit látunk-hallunk? Tragédiát vagy komédiát? Valóság vagy látszat a "mit tettél le az asztalra?"-kérdéssel való szembesítés? Komolyan lehet - esetleg kell - venni, vagy oldjuk nevetéssé a létünk, identitásunk értelmét feszegető kérdés visszatérő körbejárását? Amikor Ilkay Türkoglu és Kövesdi László járja végig az önmagu(n)kkal való szembenézés tragikus és/vagy komikus útját a kihallgatott-kihallgató pozíciójából, abban kétségtelenül több a komikus elem, ám még így sem homályosul el az eredeti, oidipuszi kérdések - ki vagyok én? hol a helyem az univerzumban? - fontossága, komolysága.
Ugyanígy borotvaélen táncol látszat és valóság, színház és élet között Szantner Anna valamennyi jelenetében: amikor a kiszámíthatatlan rendezői elvárásoknak kiszolgáltatott színésznő ezer alakban képes megjelenni; amikor musical-bevágásokból összeállított számával ront elénk; vagy amikor papírzsebkendőt kér egyre erőszakosabban, már-már hisztérikusan (én majdnem adtam is neki; ha még egy apró mozdulatot tesz, vagy még egyszer megismétli a kérést, bizony odanyújtottam volna neki a már előkészített zsebkendőt; most, utólag azt gondolom, hogy ez bele is volt kalkulálva a jelenetbe). És ugyanígy erős, szélsőségesen ellentétes hatásokra vannak kihegyezve Kövesdi László léggömb-jelenetei: egészen közel jön a nézőkhöz, hóna alatt színes léggömb, kezében hegyes tű. Megpróbálja úgy beleszúrni a tűt a léggömbbe, hogy az ne pukkadjon ki; idegölően hosszú ideig piszkálja-nyomogatja a tűvel a lufit - közben a néző egyre feszültebben készül a robbanás zajára, amely persze jön is. Addig azonban él a jól kitalált színházi pillanat: történik-e csoda, sikerül-e a trükk...?
