 |
Kérdés, hogy ez a majdnem 600 fotós a 12000 képpel mennyire van képben. Minden évben ez a nagy kérdés, mivel a sajtófotók témában szorosan követik az esztendő eseményeit és hangsúlyait, de hogy ez a média által kreált fontosság vagy a társadalom valódi élete szabta tematika, az csak egy kis rátartással derül ki. A nagy számok jelenthetik azt, hogy egyre többen férnek hozzá profi minőségű gépekhez, hogy több fotós dolgozik a sajtóban, mint korábban, de jelezheti a kép jelentőségének növekedését is a szöveges műfajokhoz képest. Vagy azt, hogy a fotósok olyan egyszeri pillanatokat, helyzeteket vagy témákat találtak meg, amelyek kamerát kívántak.
A Nemzeti Múzeum kiállításán bemutatott félezer kép arról tanúskodik, hogy sem fotóra kínálkozó pillanatokban, sem tehetséges fotósokban nincs hiány. Van annyi drámai, döbbenetes vagy emelkedett esemény, amely világszínvonalú felvételekkel látja el a magyar sajtót. És vannak olyan fotóriporterek, akik élesen fogalmaznak, pontosan látnak és ott vannak, ahol lenniük kell. Akár a Hortobágyon birkanyírás közben, akár a városi hajléktalanok végtelenül megalázó élettereiben, kelet-európai konfliktushelyzetekben és vietnami fiatalok között.
2008-ban itthon a szegénység és az utcai erőszak volt a főtéma, erről beszélnek a képek. Nem véletlen, hogy a legerősebb pillanatokat az idegengyűlölet, a focimeccsen kirobbanó balhék és a mélyszegénység hozta. És a külvilágból is inkább a dél-oszét konfliktus képei határozzák meg a kiállítás hangulatát, mint a bécsi melegfelvonuláson készült fotó, a rózsaszín napszemüveges, szivárvány napernyős nénike kifürkészhetetlen mosolyával.
A válogatásban annyi eredeti téma, annyi őszinte fotó jött össze, a poénokat olyan arányban uralja a képek tárgya, hogy ki kell mondani: a sajtófotó nálunk pillanatnyilag sokkal jobb színvonalon áll, mint a nyelvben és morálban lefelé csúszó újságírás. A képek nagy részén semmilyen megvezetést nem érzékelünk, a súlypontokat nem a fotós jelöli ki, hanem maga az anyag. A dunaszerdahelyi futballbotrányt fotózó Takáts Péter a MÚOSZ különdíját elnyert képriportjában az elszabadult indulatokat elemi erővel mutatja fel néhány tömegből kiemelkedő arcon, és ezekben a vonásokban ott van a többi hasonló, mindennapos összetűzés, a következményekkel együtt.
A kirekesztés témája több sorozatban is sikert aratott, Schmidt János felvételei a "magyargyűlölet elleni" tüntetésről Escher Károly-különdíjat nyertek. A másik nagy téma, a falusi és városi életmód deklasszálódás képei szinte a '30-as évek dokumentarista fotóival rokoníthatók. Móricz Simon a 30 év alatti legjobb fotóriporter elismerést kapta, részint azért a sorozatért, amit egy birkanyíráson készített; a precíz mozdulatok ritmusa, a megnyírt állatok védtelensége nem annyira mezőgazdasági munkafolyamatot dokumentál, mint inkább a kiszolgáltatottság és az egymásra utaltság bonyolult hálózatát. Városi változatban ezt a témát Dezső T. Tamás (André Kertész-nagydíj) panelsorozata hozza a legszebben, a metonímia az ablakokban szellőztetett ágyneműket, a monoton panelfalakat végtelenül egyszerű, költői képnyelven fogalmazza meg.
Sport és művészet kategóriában a legszebb felvételek a lebegés, az erő koncentrált pillanatait jelenítik meg: Beliczay László átszellemült mongol balett-táncosa, vagy Reviczky Zsolt standfotója a legendás bábjátékos, Kemény Henrik utolsó előadásáról, amelyen bábost és közönséget oldalról, egy harmadik szemszögből látjuk, ikonszerűen tömör kompozíciók. Kevésbé kiugró eredményeket hozott a természetfotó és a bulvár, de összességében jó évet, nagy pillanatokat tud maga mögött a sajtófotós szakma. Fiúk és lányok: szép volt.
