Ha nincs színház, nincs élet ? hangzott el a darabban. Valóban így van?
Az ember mindig sokat vár a színháztól: vezesse örömön és nehézségen át, segítse magányában és bármilyen testi-lelki problémájára kínáljon megoldásokat ? ezért olyan szívenütő ez, a Sarah szájából elhangzó mondat. Hiszen a játékon keresztül sok mindent megmutatunk magunkból: a vágyainkat, a kételyeinket, a gyengeségeinket, egyszóval az igazi valónkat. Nagyon hálás vagyok ezért a szerepért, mert sok mindent újrafogalmaztatott bennem, hiszen 72 évesen már a pályámat illetően is több minden van mögöttem, mint ami még rám várhat. Ez a nő, Sarah Bernhardt gyerekkorától kezdve megemészthetetlen sérelmeket hordozott magában, melyek miatt állandó bizonyítási kényszer munkált benne. Az egész életére elmondható, hogy szinte egyetlen kapcsolata sem volt igazán jó a színházon kívül. Ezért van, hogy élete utolsó pillanatáig ? akár fél lábbal is ? játszani akar, és játszik is. A darabban is bemutatott nehézségek és hányattatások teszik az embert azzá aki, miközben szembesítenek minket, mennyire torzulhat a személyiség, ha nem kap elég szeretetet.
Mennyire vette igénybe Önt a munka? Hiszen rendkívül nehéz darabról beszélünk, melyben minden mondatnak különleges súlya van.
Általában az előadás végén érezzük mennyit vett ki belőlünk az adott szerep fizikailag és lelkileg. Bizonyos dolgokat ugyanis nem lehet büntetlenül kimondani, ez a karakter egyfajta megéltség nélkül nem szólalna meg. Nagyon sokáig azt gondoltam, én alakítom a szerepeimet, holott azt, hogy milyen ember lettem, sokban befolyásolták az általam játszott karakterek is, azáltal, hogy rákényszerítettek az önelemzésre, arra hogy állandóan leássak magamba, ki is vagyok valójában.
Ez a szerep mit hozott a felszínre?
Egyfajta visszatekintést indított el; már a próbák folyamán megfogalmazódott bennem, hogy ez lesz a végső pápai körlevelem, a ?búcsúbeszédem?. Ez után a szerep után mit játsszak még el? Hiszen Sarah Bernhardt alakja teljes egészében magában hordozza a színésznői lét minden örömét és nyomorúságát: a sikert és azt a fajta magányosságot, melyről ez a szakma szól. Vannak olyan titkok az ember életében, amelyekkel sokáig nem képes úgy igazán szembe nézni. Amikor Sarah arról beszél, hogy a sok ballépése után jutott el az öregségéig, az ember akaratlanul is behelyettesít helyzeteket a saját életére vonatkozóan. Egy mondat mögé tud helyezni mindent. Ennek a darabnak pedig külön erőssége, hogy minden elhangzott szónak súlya van, épp ezért képes az emberből rengeteg dolgot felszínre hozni.
Lesz folytatás a darabot illetően? Láthatja még a közönség?
Hargitai Iván, a rendező nagyon szeretné, ha tovább játszhatnánk, csak az igazság az, hogy Az isteni Sarah nem tartozik a populáris előadások közé. Hatalmas mélységekbe és félelmetes magasságokba képes elröpíteni az embert, viszont nehéz ?eladni?, mert egyfajta műveltséget is feltételez. A nézőnek mindenképp tudnia kell ki volt Oscar Wild, Bernard Shaw vagy Marguarite Gautier. Tehát ez nem tipikusan egy olyan előadás, melyre a fáradt, könnyed szórakozásra vágyó emberek bejönnek és végig nevetik. Ugyanakkor nemcsak egy vígjáték nyújthat kikapcsolódást, hanem ez a darab is.
Mint mondta, Önnek is rengeteget nyújtott Az isteni Sarah. Milyen így a búcsú?
Nem szeretnék búcsúra gondolni, mert borzasztó érzés, amikor az ember letesz egy darabot. Olyan, mintha az életének egy részétől köszönne el. A próbafolyamat, a kínlódások, az örömök ? ebben minden benne van, és nem szívesen gondolok bele, hogy ez volt az utolsó alkalom, amikor színpadra vittük. Hatalmas ajándék lenne, ha még egyszer-kétszer eljátszhatnánk. Ilyen szereplehetőséget nem sokat kap az ember a pályája során, nemhogy a vége felé! Hálás vagyok a sorsnak, hogy eljátszhattam Sarah Bernhardt-ot, búcsúról pedig ne beszéljünk!
