Ezeknek a tojásoknak semmi közük a húsvéthoz

Ahogy azt Ernst Hans Gombrich a Művészet és illúzió. A képi ábrázolás pszichológiája  című kötetében ismerteti, a 16. században alapított első festészeti akadémiák nyomán viharos gyorsasággal terjedtek el azok a „mintás könyvek”, amelyek a test anatómiájának pontos ábrázolásához nyújtottak segítséget. A Carracci fivérektől egészen Petrus Camperig ezek a módszertani munkák tanították az emberi test és testtagok rajzolásának helyes gyakorlatát. A tárgyban született traktátusok különös figyelmet fordítottak az emberi arc ábrázolására, melynek legelterjedtebb és legáltalános módszere az a technika volt, amelynek során egy osztott ovális vagy tojásforma helyettesítette a fejet. Camper pontosan le is írja a folyamatot: a portréista már akkor egy ovális formát rajzolt a vászonra, amikor a lefestendő személy még le sem ült eléje. Ezt követően keresztet illesztett a tojásformába, amit hosszában „négy orr”, szélességben pedig „öt szem” egységre osztott fel, hogy aztán ezekhez a beosztásokhoz illessze a lefestendő arcot, még akkor is, ha a modell valóságos arányai sokban el is tértek ettől. A módszer elterjedtségét jelzi, hogy Leonardo, Fra Bartolomeo, Veronese vagy éppen Rembrandt vázlatain egyaránt feltűnnek a fent leírt gyakorlat nyomai.

Az évszázadokon át rögzült módszer jól példázza az akadémista művészeti praxis azon sajátosságát, hogy a festő nem az egyedi jegyektől halad az általános felé, hanem az általános „sémától” való eltérésekkel kereste a partikulárist egy-egy arckép rögzítése során. Egyed László tojásai ezt a gyakorlatot idézik, ráadásul historizáló módon, hisz tojásai leginkább 19. századi karaktereket mintáznak. Választása nem véletlenül esett erre az időszakra, mivel az egyre inkább megcsontosodó akadémista szemlélet épp ebben az évszázadban került szembe az egyszeri vizuális élmény megragadásának új igényével. Ez a legplasztikusabban talán az impresszionizmusban jelentkező új szemlélet rettegett mindattól, ami előre formákba önthető.

A művészet története, vagy ha úgy tetszik, a művészeti praxis története nem egyszerűen a régit újra és újra felülíró friss impulzusok egyszerű sorozataként írható le, hanem a hagyomány és az egyedi állandó küzdelmét jelenti. Az egyes fordulópontok pedig nem egyszerűen azt mutatják meg, hogy milyen ideológiák és szemlélet mentén artikulálódott az épp uralkodó művészeti kánon. Egyed tudta mindezt, hisz legalább annyira lényeges volt számára, hogy eme fordulópontok által a néző tisztább betekintést nyerjen az eltérő korok sajátos világlátásába. Ilyen sajátos világlálátás – az arc és a tojások példájánál maradva – például a 19. századi kriminológus, Cesare Lombroso elmélete, aki ma már kissé megmosolyogtató módon arra a felfedezésre jutott, hogy a „született bűnözők” anatómiai vizsgálattal azonosíthatók. A bűnözőre utaló jegyeket stigmáknak nevezte, ilyen többek között a lapos homlok, a szokásostól eltérő méretű fülek, a nagy szemüreg és állkapocs, vagy éppen arc és koponya aszimmetriája. Osztályozó tevékenységéhez természetesen tipikus karakterekkel gazdagon illusztrált tablókat és táblázatokat is készített. Katalogizált, akárcsak Egyed.

Utóbbi megoldása – nevezetesen, hogy formai eszközökkel ütközteti az egyedit és az általánost – azonban nem áll meg a különböző karakterek számbavételénél. Még egy csavart elrejt alkotásaiban, mely szintén az akadémista festészeti tradíció egyik igencsak sarkalatos pontját érinti. Tojásai ugyanis egy háromdimenziós forma kétdimenziós ábrázolási gyakorlatának a három dimenzióba történő visszafordításával készülnek. Síkként kezeli a tojás térbeli formáját, ami nem pusztán művészi geg a részéről.

Egyed alkotásaival az egyes korszakváltások közötti finom átmenetek, rétegződések, áthallások vizuális megjelenítésére koncentrált. Nem meghaladni kívánta a hagyományokat, nem lerázni próbálja azok marasztaló erejét, hanem bölcsen, sokszor finom humorral a tradíció és az újítások – a látszólagosnál sokkal – komplexebb viszonylatrendszerinek, mélyebb összefüggéseinek árnyalt bemutatására törekedett. Tette mindezt azért, hogy a megismerés és az ábrázolás természete közötti szoros összefüggéseket valóban láthatóvá tegye.

Egyed László: Tojás 1., 2006 (grafit, tojás, 19x14x8 cm). Fotó: Hegyháti Réka