Kalo, mint cigány, és ome, mint a lélek mélysége - a kettő együtt kiadja a 2001 óta létező zenekar nevét és legrövidebb jellemzését egyaránt. Különösen, ha élő fellépésről van szó: az a bizonyos lélek olyannyira átjárja a színpadot, hogy megbabonázza a közönséget is - és fantasztikus látomást igéz elé.
Hat roma zenész, tucatnyi hangkeltő eszköz, hat énekes - nincs olyan zenész az együttesben, aki ne tudna úgy énekelni, hogy azt a hangszeres tudás nélkül is megirigyelnénk. Guillaume Bouthié furcsa bőgőn játszik (teste nincs, csak egy nyak és a hangszer lelke), Caroline Bourgenot hegedűn, a zenekarvezető Antoine "Tato" Garcia akusztikus gitáron játszik, Madjid Benyagoub énekel a legtöbbet az ütős hangszerek, a taps és a "száj-dob" mellett, Chris Mailhe váltogatja a derbukákat és a gitárt - a legtöbbször mégis Sabrina Romerót nézzük, ahogy énekel vagy a cajonon ül, táncol és cipője sarkával tölti be hanggal az egész sátrat.
A Kaloomé zenéje olyan, hogy másfél óra alatt is újnak érzi az ember - a cigányzenére jellemző zabolátlanabb, karcosabb vokálok mellett sokszor felbukkannak a tökéletesen tiszta, magas hangok; a katalán rumba sokszor arab dallamokba fordul, aztán Gipsy Kings-es lesz, majd előkerül a flamenco, néha pedig egyenest a klasszikus zene; de még ha elhallgat minden, és csak a cajon felelget a derbukának, ha csak ketten tapsolnak, ha csak a cipő kopog, a lendület akkor is ugyanolyan marad, mint addig: elsöprő erejű. A hat hang pedig hatszor hat külön arcot ad a zenének - nem csak a kórusokban hallatszik a zenészek hangja, de szóló is jut mindenkinek, s a duók is minden pár esetében egészen máshogy hangzanak. Caroline Bourgenot virtuóz és sokszor domináns hegedűjátéka tesz hozzá talán a legtöbbet a Kaloomé különlegességéhez: legtöbbször minden modernizálás nélkül, klasszikus zenekarokat idézve játszik - aztán olyan hirtelen vált át valami egészen mai, valami rettentő gyors dallamba, mintha soha nem is játszott volna mást.
S mikor már azt hinnénk, nem lehet tovább fokozni a hol szenvedélyes, hol szomorú előadást, az énekesek által elővezetett tucatnyi érzést, Sabrina a színpad elejére lép, és felfedi a zenekar legellenállhatatlanabb fegyverét: táncolni kezd. Felsőteste és kezei épp csak annyira mozognak, hogy tökéletes legyen az összhatás, de a hangsúly a lábain van: a ritmus, amit a deszkákon kopog, még dobverővel dobon játszva is gyorsnak számítana. Ahogy táncol, sugárzik belőle a szenvedély, az alig kontrollált vadság, az ösztönös mágia - s aki közel áll a színpadhoz, és a szemébe néz, azt szinte megrémíti benne a magabiztosság tüze, az elért hatás pontos ismerete. Démoni, és mégis csodálatos.
Lehetetlen szabadulni a Kaloomé zenéjétől, lehetetlen nem táncolni még akkor is, ha az ember szálegyedül van, lehetetlen a külvilágra figyelni. Ritka kincs az ilyen intenzív koncert.
