„Ezer idegen arccal alszom” – Ady és a fénykép

Hogyan működik a portré?

A 19. századi portréfestészet egyik legfontosabb kérdése, hogy a festményen vagy fényképen látható személy identitása megragadható-e a művön keresztül? Cicero azt mondta, hogy a kép a távollevőt pótolja. A baráti érzületet, a szimpátiát a kép nézése is kiválthatja. A portré tehát jelen idejű érzéseket vált ki, és ez akkor is így van, ha a kép több száz évvel ezelőtt készült. 

A fényképen az ember mindig idegen tekintet előtt jelenik meg: ezzel a nyilvános megjelenéssel igyekszik igazolni önmagát és személyiségét. A portré igazolja, hogy az ember mások előtt válik igazzá: létezésének nem önmagában, hanem embertársai között lesz értelme.

Ha a kép teljesen transzparens lenne, akkor hozzáférnénk a személyiséghez, ám egy fotó nézésekor mindig közénk és az ábrázolt személy közé áll a médium. Így az ábrázolt személyiséghez mégsem tudunk teljesen hozzáférni.

Ady egzotikus arca

Ady arcáról rengeteg leírás készült már életében is, de főként halála után. Nyigri Imre azt írta, hogy „gőg, asszonyi ellágyulás, hisztérikus idegesség, ordító düh, simogató kedvesség váltakoztak rajta, mint októberi égen ború és derű”. Kovalovszky Miklós hasonlóan vélekedett: „Ady arcának a fiatalságot sokáig megőrző sugárzását, lélekállapotának árnyalatait és villanásait kaleidoszkóp-változékonysággal tükrözte voltát (...), melyben minden érzelem végighullámzott, tekintetének kultikus varázsát, megbűvölő erejét, mindezt megannyi kortárs leírás és megemlékezés megörökíti”.

Sokan egzotikusnak találták Ady arcát: maharadzsához hasonlították, cigánynak, hindunak gondolták. Különleges megjelenésűnek mutatja már debreceni évei alatt, 18 éves korában készült indexképe is.

A leírások arra is kitérnek, hogy testalkata meglehetősen aránytalan volt: erős felsőtestéhez képest rövid és vékony lábai voltak. Ady is tisztában lehetett ezzel, ezért nem szerette, ha egész alakos kép készül róla. Az egyik ilyen fotó Zilahon készült róla 1896-ban, amikor egyik barátjával egy nyári tivornya után elmentek fényképezkedni.

De hogyan ábrázolták Adyt, és a fényképeken hogyan mutatkozik meg személyiségének kaleidoszkópváltozékonysága?

Ady tudta, hogy a költői énről a külső megjelenés is árulkodik, emiatt nagyon korán fontossá vált számára, hogy milyen képet közvetít magáról. A fotókon tetten érhető, hogy az öltözéke hatásvadász volt. Lelkesen követte a kor divatját, kifejezetten piperkőcnek számított: jól ápoltság, dandyelegancia és nem tipikusan költői viselet jellemezte.

Úgy gondolta, hogy a fénykép az olvasói kíváncsiság kielégítésére szolgáló eszköz. Székely Aladár Írók és művészek című albumának bevezetőjében így ír: „Ma már van publikumunk, mely érdeklődik művészeinek személyisége iránt is, s talán még nagyobb olyan publikumunk, melynek érdeklődése csupán ennyi.” Ebben a korban fontossá válnak az íróportrék, amelyeken keresztül az emberek kapcsolatba kerülnek az ábrázolt személyekkel.

Ady imázsformálásának fontos eszköze volt a fénykép: ő volt az első celeb a 20. század első felében, aki szövegekkel és képekkel egyaránt formálta az imázsát. Erősen foglalkoztatta a képarc működése és hatása. Úgy gondolta, hogy az irodalmi arc a szövegekben közvetetten működik, míg a vizuális arc sokkal közvetlenebbül hat: a portré tulajdonképpen egyfajta testi kapcsolat a művésszel.

Míg 1909-es igazolványához készített portréja frontálisan mutatja az arcát, 1908-ban készített váradi fényképén már látszik az a költői póz, amellyel a külvilág felé fordul. Tekintete a távolba réved; nem tekint ki a nézőre, hanem elnéz a kamera mellett. Ezen az erőteljesen retusált képen félportréban látjuk, szemei nagyon hangsúlyosak.

Ady szemei

Léda így írt Ady szemeiről: „Sosem láttam ilyen szemeket, a tekintete, amelyet le nem vett rólam, nyugtalanított és amikor elmentem, a tekintete rajtam maradt”. Rippl-Rónai József is kiemelte Ady szemeinek különlegességét: „Szemei nemcsak azért voltak szépek, mert feketék, mint a bogár, de azért főleg, mert álmos nézése mély és szerelmes, oly sokat mondó, hogy merem állítani, ha csak a szemeit rajzoljuk is meg, már egy igen hasonló Adyt kapunk. Én, mikor festettem, legtöbbet a szemét néztem, – erre fektettem a fő súlyt. Évekig beszélgettem ezekkel a nagyérzésű, okos szemekkel. Mindent kiolvastam belőlük…”

A távolba révedő tekintet

Hatalmas karriert futott be Székely Aladár 1908-as fotója Adyról. Emiatt vált Székely Aladár a költő „udvari fotósává”, és Csinszka is ennek alapján figyelt fel a költőre. Ez a portré ezerszám volt forgalomban, Ady gyakran dedikálta. Álmodozó arca ökölbe szorított kezére borul, tekintete elrévedezik. A póz a valóságtól elrugaszkodott költői attitűdöt hivatott kifejezni. A háttér elmosódik; nincs semmi zavaró elem, ami elvonná a figyelmet az arcról. Mivel nem néz a szemünkbe, nem tudunk vele kapcsolatba lépni, ám ott él bennünk erre a vágy.

Székely Aladár ezt a pózt előszeretettel alkalmazta másoknál, például Babitsnál is, de nem az ő leleménye volt. Az álmodozó, búskomor, melankolikus testtartás és tekintet ikonográfiailag ekkorra már eléggé elterjedt, elég csak Dürer Melancholia című karcának alakjára gondolni. 

Székely gyakran készített Adyról profilképeket is. Ez a póz is régi hagyományra megy vissza: az uralkodókat gyakran ábrázolták így, mivel meg voltak róla győződve, hogy ez adja vissza a legjobban az adott személy fenséges voltát. 

Kézírás a fényképeken

Ady számára az önreprezentáció fontos eszköze volt az írás és a fénykép mellett a kézjegy is. Szokása volt a fényképeire üzenetet, dedikációt írni. Több olyan esetről tudunk, amikor gond nélkül ráírt a fényképekre is, de az arcot mindig tiszteletben tartotta. A kézjegy kiegészíti a portrét, a kettő együtt válik önreprezentáló gesztussá. Izgalmas az a portré, amin Ady félprofilban látható: ebből több példány is készült, az aláírás pedig a kézfején szerepel. Ezzel a játékkal szellemesen párosítja a kezet és a kézjegyet.

Közös képek

Ady imázsépítését azok a fotók is segítették, amelyeken Babitscsal együtt pózol. A legenda úgy tartja, hogy 1917-ben, amikor a két költő már túl volt az irigykedés és a háborúskodás korszakán, Ady a Bristol kávéházból rángatta ki Babitsot, hogy menjenek Székely Aladárhoz fotózkodni. Székely elsőként olyan képet készített róluk, melyen mindketten a kultúrát jelképező könyvre támaszkodnak, jelezve, hogy a céljaik tulajdonképpen közösek. Ez a fotó a barátságuk objektivációja, de Székely később is többször megörökítette őket együtt. Külön érdekesség, hogy az említett fotónak készült egy olyan változata is, amin Babits alakja ki van retusálva. 

Ady és Léda 1907 nyarán látogatott el Székely Aladár műtermébe. Melegség, intimitás és szenvedély árad a róluk készült képből, aminek különös izgalmat ad a sötét és a világos színek játéka. E. Csorba Csilla tanulmányából tudjuk, hogy Brüll Adél ekkor várandós volt Ady gyermekével. Ady és Léda eltörette Székely Aladárral az üvegnegatívot; csak két pozitívról tudunk, ami megmaradt. Léda példánya a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeumba került, Adyé pedig Ady Lajos örökösétől, Tóth Anikótól a PIM-be.

Székely Aladár fontos szereplő Ady karrierjének építésében, hiszen ő készítette róla azokat az ikonikus fotókat, amelyek hűen közvetítik Ady személyiségét még a mai ember számára is. Székely haláláig aktívan részt vett az Ady-kultusz életben tartásában.

Az előadás utolsó képe Ady halotti portréja volt. Az ágy mellett már ott látjuk Kóbor Lajost, aki a költő halotti portréját rajzolja.