Gratulálok a tortához! (A minap Borbás Marcsi tortaversenyét Keszei Boriék Mamama diótortája nyerte – a szerk.)
Köszönöm, annyira boldog voltam, hogy megnyertük, madarat lehetett volna velem fogatni! Mondtam is édesanyámnak, hogy az elmúlt években egy szerepnek sem örültem ennyire. Mert ez személyes dolog, nem szakmai. A család ünnepi tortája, a dédnagymamám receptje, a gyerekekkel sütöttük meg a karanténban. Imádok főzni is, és egyáltalán nem diétázom, mindent cukorral eszünk és zsírral. (nevet)
Ez nem látszik...
Tornázom is, de csak kampányszerűen. Az első karantén alatt végig tornáztam, mert zavar, ha feljön rám pár kiló, aztán megint habzsolok.
Hogyan lehet operaénekesként átvészelni a karantén-időszakot?
Nekem jobban megy, mint gondoltam. A három gyermekem miatt már eleve kifejlődött a civil életem is, ami fegyelemre szoktatott az elmúlt tíz-tizenkét évben. A pandémia egy extrém változata annak a folyamatnak, amikor teljesen le kell rakni a művészi egót. Ha 24 órában család és színpad nélkül kellene élnem, akkor biztos, hogy nagy lenne a zuhanás. De így csak hagytam, hogy előtérbe kerüljön az énemnek a gondoskodó része: most a háztartás, a család, az ő boldogulásuk a fontos.
Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert van egy külön emeletem, ami csak az én gyakorlóm, az a szentélyem. A lakásban nincs is kép rólam, a művészetemről, semmi nem utal arra, hogy itt egy operaénekes él. Viszont a ház alsó szintjén van egy szoba, ahol a zongorám van, és rengeteg kép a fellépéseimről, a tanáraimról, a barátaimról, az utazásaimról, az első szerepeimnek a poszterei. Ott tombolhat az egóm!
Sokat gyakorolsz?
Az első karanténnak nagy tanulsága volt, hogy a gyakorlást nem szabad elengedni. Épp úgy, mint az élsportolóknál, az idegi és testi felkészültség azonnal alábbhagy, ha nincs edzésben. De otthon, egy szobában gyakorolni – még akkor is, ha az ember teljes szerepeket énekel át – nem ugyanaz. Muszáj színpadon állni ahhoz, hogy egy bizonyos szintet megtartsunk, ezért is hajtja most mindenki a streameket.
Láttam olyan kolléganőt, aki a saját bérházának gangjára állt ki, ott énekelt. Mert azon túl, hogy örömöt ad az éneklés, és az önkifejezés nagyon sok energiát szabadít fel vagy tesz helyre, nekünk ez terápia is.
Más ember a hobbifestészetbe menekül, kirándul vagy lepkéket gyűjt, mi pedig énekléssel oldjuk a felgyülemlett feszültséget.
Az éneklésbe sokfajta fájdalmat bele tudok forgatni, át tudok mosni magamon, és a zenén keresztül fel lehet ezeket dolgozni. Ez is hiányzik most.
Énekórára is jársz?
Igen, járok. Szerintem egy énekes nem mindig tudja reálisan megítélni azt, hogy mikor jó, ezért egy megbízható, kritikus, de jóindulatú, magas felkészültségű külső fülre van szüksége, enélkül nem lehet hosszú távon megőrizni a magas színvonalat.
Az én mesterem már negyedik éve a csodálatos drámai szoprán Sümegi Eszter Kossuth-díjas művésznő. Érdekes a mester-tanítvány viszony, ehhez szükséges egy emberi oldal is, kell hozzá a kémia, hogy feltétel nélkül elfogadható legyen az építő kritika, és kiderüljön, hogy mit nem tudok. Hiszen nem azért megyek énekórára, hogy megtapsoltassam magam. Nem minden énekes képes rá mesterként, hogy maradéktalanul beavassa a tanítványát a titkokba. Én ezt Sümegi Esztertől szerencsére megkapom, és szükségem is van rá.
De mindig számíthatok régi harcostársamra és barátnőmre, Wiedemann Betti opera-énekesnőre vagy Vajda Gergely karmesterre is, aki rutinosan kezeli a szopránokat.
Láttam egy kétségbeesett posztodat a Poppea megkoronázása miatt, amit sokat próbáltatok, de végül csak egy előadást sikerült megvalósítani, mert bezárt az Operaház.
Ezekben az ínséges időkben már ennek az egynek is örülni lehet. A Poppeát június óta próbáltuk, négy-öt hónapig tartott a próbafolyamat, ami után az ember szeretne kiteljesedni végre az előadáson, de ez itt, a pandémia miatt nem sikerült, s ettől egyre frusztráltabbak lettünk. Fantasztikus munka volt Almási-Tóth András rendező irányításával, akivel most dolgoztam először. Én a címszerepet alakítom, Poppeát, de
mit sem ér egy császárné, ha nincs körülötte egy olyan társulat, aki eljátssza, hogy ő a császárné.
Én nem tudok erre a szerepre anélkül büszke lenni, hogy ne emeljem ki a Nérót alakító Szappanos Tibort is, vagy a társulatot a sok fiatallal, akik mind egyet akartak, nem volt rivalizálás, igazi társulati munka volt. Ez nagyrészt a rendezőnek köszönhető a szereposztás miatt, de a pandémia nyújtotta viszontagságoknak is, hiszen a próbafolyamat alatt felváltva lettünk betegek. De ez is sokat segített abban, hogy a szereplők jobban odafigyeljenek egymásra, így még inkább közössé vált a cél. A prózai színházakban gyakran szoktak ilyen előadásokat megélni, az operisták csak ritkán, de most nálunk ez megszületett. Úgy is hívtuk magunkat a végére: a Poppea család.
Poppea szerepében
Fotó forrása: opera.hu
Maga a szerep mit jelentett, nagy kihívás volt?
Sok szempontból volt új. Sosem énekeltem még Monteverdit, sőt, a barokkban sem vagyok teljesen otthon. Sem a bécsi Staatsoperben, sem a Magyar Állami Operaházban nem játszottam még barokk operában. És ez az előadás nem is pusztán Monteverdi, hanem Bella Máté kortárs zeneszerző átirata is, sőt, hogy még jobban megcsavarodjon a sztori, Fekete-Kovács Kornélék jazzformációja is beszállt a zenélésbe. Tehát itt már három stílusú zenéről beszélünk. Nyilván elfogult vagyok, de mégis azt állítom, hogy ez a háromfajta stílus, zene szerves egésszé kovácsolódott, és egy teljesen reális, 21. századi korkép leképződése lett.
Én a lírai koloratúr hangommal, kinézetemmel pályám első tizenöt-húsz évében szinte csak naivákat alakítottam. Poppea egy számító, hatalomra törő, a testi bájaival nem fukarkodó személyiség, ezért ez egy másfajta karakterábrázolást kívánt tőlem. Ám egy ilyen nő esetében is meg kell próbálni azokat az őszinte és mély érzelmeket megtalálni, amelyektől aztán életszerűvé, háromdimenzióssá válik a szerep.
Úgy gondolom, hogy Poppea szerelme Néró iránt őszinte. Hogyha ez a Néró nem egy gazdag császár, akkor is megszületik-e ez az őszinte érzelem, az egy másik kérdés... De Poppea részéről az érzelem elementáris. Abban reménykedem, hogy a naivaként játszott szerepeim tapasztalatát bele tudom sűríteni ebbe a szerepbe is.
Hogyan változott az operajátszás a pályád kezdete óta?
Minden változott. Leginkább az énekesekhez való hozzáállás. 1996-ban kezdtem Debrecenben, és már az akkori nagy öregek is sajnáltak minket. Sokszor hangot adtak annak, hogy mi nem egy terv, határozott koncepció részei vagyunk, mert akkoriban a rendezők, a színházigazgatók egyáltalán nem figyeltek oda a személyes pálya tervezésére. Én szinte már csak hírből hallottam arról, hogy milyen az, amikor egy énekest kiválasztanak, és azzal számolnak, hogy a következő három-négy évben milyen szerepeket fog énekelni.
Pályám elején előfordult, hogy a színházvezetők előbb akartak velem valamit elénekeltetni, mint amire érettnek éreztem volna magam. Ilyenkor vettem a bátorságot és visszaadtam a szerepet. Szerencsére ez következmények nélkül maradt. Ma már egyáltalán nem gondolkodnak tíz-húsz évre előre. Lehetőségek vannak, itt és most van. Felgyorsult a világ.
A rendezésekben fej-fej mellett halad a modern és a klasszikus operajátszás. Amerikában vagy Olaszországban például rendkívül látványos, de hagyományos, az énekesi jelenlétre hajazó az előadásmód. A német verzióban pedig három lila kocka és négy füstgép között egy csúcsos melltartóban kell elénekelni egy klasszikus operát.
Amikor fiatal voltam, nagyon szerettem a modern rendezéseket, s azt gondoltam, milyen jó, hogy végre mindenki megérti az operákat. Ma már egyáltalán nem gondolom, hogy feltétlenül modernizálni kell.
Például a Poppea esetében nagyon szeretem, hogy modern elemekkel dolgozunk. Egy tehetséges rendező meglátja, hogy melyik darab engedi, és melyik nem a modern interpretációt. De egy Bellini bel canto-operában csak ki kell állítani egy magas kvalitású énekest, s hagyni kell, hogy énekeljen, a közönség pedig tomboljon. Az opera több száz évet ölel föl. Nem lehet egységesen arról beszélni, hogy milyen a jó operarendezés.
Mi kell ahhoz, hogy sikeres legyen egy énekes a pályán: tehetség, szorgalom vagy szerencse?
A tehetség a beugró. A szopránoknál kell hozzá a csúcsmagasságok biztos megléte, a hang megfelelő vivőereje, a színpadi tehetség, muzikalitás. Emellett van egy emberi oldal, amit én szintén a tehetséghez sorolnék. Idegileg is bírni kell a pályát, hogy a stresszt elviseld, amikor fölmész a színpadra. De azt a részét is ki kell bírni, hogy amíg felérsz a pódiumra, elviseld a munkatársaidat, az intrikát, a próbákat, a „fúrást-faragást”. A színházban érzelmi indíttatású emberek és nagy egók dolgoznak, ezért sok a súrlódás.
Huszonöt év után már elmondhatom, hogy az ember néhányszor fenékre ül, nemcsak a szakmai életében, hanem a magánéletben is, ami aztán sajnos magával hozhatja a szakmai válságot is. És az is nagyon fontos a pályán, hogy hosszú távon kell gondolkodni, és sosem szabad föladni.
Ki a kedvenc operaszerződ, melyik a legkedvesebb szereped?
Én alapvetően egy Mozart-hang vagyok, életem legnagyobb részében Mozartot énekeltem, úgyhogy őt kell mondanom elsőként. Az operatörténet több száz évet ölel fel, épp ez a csodálatos benne. És attól, mert azt mondom, hogy Mozart, még
nyugodtan mondhatom, hogy a legtöbbször Puccinin bőgök, akár este nyolckor a kocsiban is, amikor hazafelé megyek.
A Pillangókisasszonyban felmegy a függöny és elkezdek zokogni. Ő a nagy kedvencem, pedig nem vagyok Puccini-énekes.
De Verdi is csodálatos! Amit a legjobban szerettem énekelni – s remélem, hogy lesz még rá alkalmam – az Violetta a Traviatában. Amikor az ember már eleget tapasztalt: gyerekei vannak, elvált, csalódások érték, ha szembejön egy ilyen szerep, mint a Violetta, azon évekig lehet agyalni. Magyar darabok közül pedig a Bánk bánt szeretem. Január végén állok be Melindaként Győrben a Vidnyánszky Attila által rendezett előadásba.
Az autóban Puccinit hallgatsz?
Sok Puccinit, de mellette szeretem az underground zenéket is, például ef Zámbót vagy a Barbarót. És szerintem ez jót tesz annak, ahogy az operához közelítek. Nem árt, ha szélesebb spektrumból nézünk le a saját műfajunkra.
Jó most operaénekesnek lenni?
Mindig jó operaénekesnek lenni. Nagyon felhígult az élet, láthatjuk, hogy kevés befektetéssel hirtelen ismertnek lehet lenni. Ám ez még mindig egy olyan szakma, ami óriási felkészültséget kíván. Én büszke vagyok, hogy egy ilyen mély és nehéz hivatás az enyém, még akkor is, ha ez egyben nagy keresztet is jelent.
Ha ki kéne ragadni egy pillanatot eddigi pályafutásodból, amit sosem fogsz elfelejteni, mi lenne az?
Sok para lehet a színpadon, amikor az ember nem tudja elengedni magát. Hányszor őrjöngtem a kis gyakorlómban, mert valami nem ment! Sokszor éreztem, hogy tehetségtelen vagyok. Visszatérő gondolatom színpadra lépés előtt, hogy miért nem vagyok inkább titkárnő?! De egyszer csak valahogy mindez átfordul, beérik. És lehet, hogy ami kívülről a közönségnek egy nagyon művészi pillanatnak tűnik, ott az énekes kizárólag arra figyel, hogy hova veszi a levegőt.
De vannak tényleg szent, kegyelmi pillanatok.
Amikor egy szerepbe sok munkát fektetek, s végül el tudom engedni a félelmeimet, inspiráló a karmester, jó a zenekar és a közönség, néha megszületik egy-egy olyan pillanat az előadáson, hogy elkönnyül, elemelkedik az egész. Ez már nem is emberi, mintha vinné valami... És ebben benne van a zeneszerző is, aki nélkül ez az egész nem jöhetett volna létre. Ezek azok a pillanatok, amikor az ember megérzi, hogy mi a lényeg, s rájön, hogy ezért érdemes színpadra állni.
Portréfotók: Kultúra.hu / Hartyányi Norbert
