A 30 év körüli fiatalokból verbuvált interdiszciplináris alkotócsapat „nemzeti látlelete” nagyot szólt független színházi berkekben. Be is válogatták a IV. Nextfeszt minifesztiválra, amely 2023. március 1. és 4. között zajlott a Kortárs Művészetek Házában, fókuszában az új generációval, amelynek tagjaira érdemes odafigyelnünk. A #miamagyar, #újhonfoglalás és #egységakáoszban hashtagekkel címkézett Dioráma-előadás provokatívnak tűnhet a témaválasztásával, mégsem a megmondó attitűd dominál benne. Épp ellenkezőleg: elhagyja a barikádokat, és a személyesség erejével célozza meg a kollektív (ön)tudatot alakító jelképek, lózungok és sztereotípiák mögé nézést, megengedően tág kereteket biztosítva a nemzeti identitásunkról való gondolkodáshoz.
A fiataloktól jellemzően új formákat és újító gondolatokat várunk, Raubinek Lili táncos-koreográfus rendezése azonban nem ebben kiemelkedő. Leginkább egy interaktív műsoros estre hasonlít, amelyben életképek követik egymást laza dramaturgia szerint, a fellépők személyesnek tűnő történeteivel.
A produkció a meglepetés, a közvetlenség és a részvételiség eszközeivel hat, hogy felébressze a nézők érzékeit, érzéseit. Mer játékba hívni, kérdéseket feltenni, anomáliákat felmutatni, önironikusnak, humorosnak, sérülékenynek, „civilnek” mutatkozni.
És elég bátor ahhoz, hogy közel hozza „a másik oldalt”, középen álljon és ne sugalljon igazodási irányokat. Ha ezt a közéletünket évtizedek óta meghatározó identitáspolitikai csatározásokra adott generációs válaszként értelmezzük, akkor a gesztust radikálisnak nevezhetjük.
Mindehhez az alkotók kizökkentik a (színpadi) teret és időt, megadva az esélyt, hogy új nézőpontból tekintsünk rá az önmagunkhoz, a családhoz, a közösségeinkhez és a nemzethez fűződő viszonyainkra. Lebontják a színpad és a nézőtér közötti klasszikus felállást, (meg)mozgatják a közönséget. Feladatokat kapunk, de semmi nem kötelező vagy kényszeredett. Kívül maradni ugyanúgy lehet, ez is része a koncepciónak. A jelenetek lassan bontakoznak ki, van idő tágra nyitni az asszociációs mezőt. A diorámák a szemünk előtt épülnek fel, alakulnak át és bontódnak le, mintha egyszerre működnének diaporámaként, azaz filmszerűen egymásra vetített képek sorozataként is.
„A dioráma a képzőművészetből ismert háromdimenziós kiállítási makett, amely egy valódi tájat, jelenetet vagy történelmi eseményt mutat be kicsinyített formában” – írja a színlap. Ehhez képest az előadás életkép-töredékeket villant fel szimbolikus tárgyak (zászlók, hímzésminták, plédek, régi fotók, népi hangszerek, viseletek) segítségével, valamint kollektív viselkedésformák és tradíciók megidézésével (iskolai ünnepség, felvonulás, lakodalom, disznóvágás, pálinkázás, együtt éneklések). Ezek hívószóként képeket, ismereteket, érzeteket, történeteket, emlékeket idéznek fel bennünk, közösségileg például a napfogyatkozást vagy a kormánypárt legutóbbi választási vereségét. Így maga a dioráma a néző képzeletében modelleződik meg, a közös emléknyomokhoz köthető személyes tapasztalatok aktivizálásával.
Annak ellenére, hogy a társadalmi és morális kérdéseket boncolgató előadások fokozottan működésbe hozzák az előítéleteinket és elvárásainkat, nagyobb nyitottságot feltételeznek. Erre alapoz a Dioráma csoport is, amelynek tagjai között van kortárs táncos, koreográfus, építő- és képzőművész, zeneszerző, zenész és fotóművész is. Raubinek mellett Kelemen Patrik, Szeri Viktor, Petrányi Luca, Mákó Rozi és Szabó R. János mind elismert művészek, illetve előadók, akik harmonikusan működnek együtt ebben a közös kreációban.
Zavarba ejtően képesek kibillenteni az elfogultságainkat, folyamatosan fenntartva a kiszámíthatatlanság és a meghökkentés lehetőségét. Ezért is nehéz írni az előadásról.
Egyrészt a spoilerezés elrontaná az élményt, másrészt annyira apellálnak a befogadó egyéni asszociációira, bevonódására és személyes megéléseire, hogy az az idegenek számára érdektelen. Ez derült ki abból a jelenetből is, amelyben direkt módon kaptunk esélyt, hogy egymás felé is megnyilvánuljunk. Mindenki elmondhatta, mit és miért írt fel a saját készítésű zászlójára, amit magával vinne Magyarországról, ha menekülnie kellene, lakatlan szigetre vagy egy másik bolygóra kellene költöznie, esetleg egy jobb élet reményében váltana hazát. Aznap este a mi csapatunkban valaki meg akart szerezni egy eszközt, észre sem véve, hogy azzal a társai kész munkáját teszi tönkre. A többségnek csak az volt a lényeg, hogy felsorolja a számára fontos értékeket, ám a valódi érzéseiket kevesen merték megosztani, még kevesebben tudtak érdeklődéssel másokra figyelni.
Pedig én most döbbentem rá, hogy először festettem magyar zászlót. Határon túli gyerekként a 80-as években a jugoszláv jelképeket tanultuk, s azon a vidéken akkoriban senki nem hordott kokárdát, még a templomban sem. És hogy a Tiszát vinném magammal, mert az hazáig folyik. Vagy hogy mit jelentett a délszláv háború idején a gyerekkórussal a tiltás ellenére elénekelni a magyar himnuszt, amikor egy egész közösség zokogott, mert negyven év óta először csendült fel ez a „dal”. Vagy hogy kinek mi jut eszébe a ruhákból és takarókból összekötözött bálákról, amelyeket úgy húznak-vonnak a szereplők, akár hajléktalanok az életüket, a múltjukat. Végül ikonikus Szabadság-szobor-formába rendeződnek rajta, mintha egy köztéri emlékművet rohamoztak volna meg.
Az előadás legfőbb erénye, hogy formailag és tartalmilag is nyílt kommunikációs helyzetet teremt.
Ha tudunk, feloldódunk a játékban. Ha akarjuk, mindennek jelentőséget tulajdonítunk és gyanakodva keressük az idézőjeleket. Talán hiányérzetünk is van, hogy nem azt halljuk, amit szeretnénk. Vagy zavarban vagyunk, hogy énekeljük-e a többiekkel a sötétben ülve a Himnuszt. Holott nincs ebben semmi szégyellni való. Mert csak az számít, ami közös. Ha empátiával és megértéssel fordulunk önmagunk és mások felé, akkor van remény, hogy egy jobb országot hagyunk örökül.
Színlap, előadás-időpontok és jegyinformáció a Trafó honlapján.
Fotó: Fodor Csilla
