Pedig Joel Hopkins ? aki maga jegyzi a forgatókönyvet is, ezzel legalábbis elkülönítve filmjét a műhelyben, csapatmunkával írott romkomoktól ? voltaképpen nem tesz mást, mint egymás mellé tesz két, két lábon járó klisét, s még csak azzal sem bajlódik, hogy e kliséknek valamirevaló előéletet kreáljon. Az egyik amerikai, elvált, őszülő férfi, aki valahogy már eltávolodott felnőtt lányától (is), és eleve komolytan munkájában ? reklámfilmzene-szerzés ? is mélyrepülés jellemzi. A másik a legszebb korán már rég túl lévő nő, nemhogy férj, de egy-egy vakrandinál hosszabb távon mellette lévő férfi nélkül, aki számára minden ?izgalmat? kissé szenilis édesanyjának folyamatos telefonhívásai jelentenek. Ők ketten találkoznak össze és szeretnek lassan ? vagy annyira tán nem is lassan ? egymásba.
Csakhogy Hopkins ennyivel nem elégedett meg: kiosztotta a két főszerepet két színészóriásra, Emma Thompsonra és Dustin Hoffmanra. És innentől nyert ügye lenne akkor is, ha a forgatókönyv és főként a dialógok éppenséggel nem volnának egy fokkal jobbak az átlagos limonádéknál, és ha a dramaturgia nem volna egy kategóriáján belül is pici hangyabokányival jobb a futószalagon gyártottaknál.
Thompson minden szavában ott van a karaktere mögött lévő többtucatnyi facér év keserűsége, s nem csak a gravitáció, de a legvaskosabb realitás súlya is a földön tartja ? és, erre tényleg nincs jobb szó, pokolian bájos, amikor még e maszk mögül is előbukkan a jócskán megkésett szerelem okozta öröm vagy egy-egy boldogság-szikra. Hoffman pedig átalakítja szerepe közhelyességét az élet banalitásává: ahogy esetlenül mozog Londonban élő lánya esküvő előtti vacsoráján, ahogy tudomásul veszi, hogy nem ő, hanem ex-feleségének új partnere vezeti az oltár elé a lányát, abban mindig ott van a kisszerűség érzése is. Legalább lenne okom nagy dolognak tartani, ami velem történik, mondja folyvást az arca, a testtartása, a gesztusai. Ezt csak erősíti a véletlen: mivel egy fejjel alacsonyabb Thompsonnál, még kevésbé tűnik jelentősnek ez a folyton szürke figura.
Hoffman minden szavát fűti az a tűz, amitől a kiégni készülő villanykörte is mindig erősebb fényt ad. ?Mindent vagy semmit?-re játszik, a Thompsonnak való udvarlása az utolsó dobása (ahogy a borzalmas magyarral össze sem hasonlítható eredeti cím ? Last Chance Harvey ? ki is emeli): ha ebből nem sül ki végre valami, ami kivételesen nem középszerű, akkor menthetetlenül visszazuhan az életfogytig tartó szürkeség futóhomokjába.
