Tizenegy csatornás tolmácskészüléket nyom minden érkező kezébe a Kamra előterében Kovács Kriszta, aki Veress Anna és Vajdai Vilmos mellett egyik szerkesztője a Halász Péter dokumentumszínháznak nevezett emlékestnek. A TÁP Színház és a Katona József Színház közös produkciójának alcíme (?), műfaji megjelölése (?) is erre a nyitó gesztusra utal: csatornakiosztás. A nézőtéren éppen mögöttem ül Pálmai Anna, s egy papírlapról mikrofonba suttogva álmokat olvas fel: Halász Péterről és Halász Pétertől. Gyilkosság, menekülés, templomkertbe szervezett performansz meg ilyesmik. Szép és csúnya álmok, lázas álmok.
A színpad mintha mozaikdarabkákból lenne összerakva: balra Juristovszky Sosa és Takátsy Péter Halász egyik elhíresült előadásából, a fejére illesztett mini-színházában/ból előadott Önbizalomból játszanak részletet, mögöttük Krasznahorkai Ágnes és Adorjáni Bálint jogging-ozik ugyanebből az előadásból egy másik jelenetet, középen egy négy részre osztott vetítővásznon Halász Pétert látjuk filmbejátszáson egy színházi szerepében (beugrás az Apábán), egy werkfilm-részletet a Herminamezőhöz, TV-interjú-részleteket, végül a Halász Squat Színházának egy New York-i előadás-részlete. Jobbra, fent egy, a falba vágott keretben - TV-képernyőn? - Tenki Réka és Dankó István az A kínaiból játssza az ágyjelenetet, előttük pedig Bánki Gergő és Gosztonyi Csaba ugyanebből az előadásból a meghallgatás-jelenetet adja elő. Rádiójáték- és interjúrészletek, illetve Halász Péter beszéde saját ravatalánál a Műcsarnokban egészíti ki, teszi teljessé a mozaikból összeálló Halász Péter-képet. A "trükk" az, hogy minden jelenetet, minden megszólalást - akár élőben látjuk, akár hang- és képhordozókon jut el hozzánk -, a néző maga választ ki, vagyis olyan sorrendben állítja össze a Halász-műsort, a Halász-portrét, ahogy a találomra tekergetett csatornaváltásokkal a hangot és a képet egymáshoz illesztette. Időbe telik, míg ki-ki végigszörföl mind a tizenegy műsorcsatornán, s mivel minden jelenet végtelenített formában, folyamatosan újrajátszva jelenik meg ebben a színházi térben, előbb-utóbb mindenki minden jelenetről begyűjti saját élményét. Egészen különös, bizarr dramaturgia, nem is kérdés, hogy Halász Péter helyeslően bólintana rá, hiszen igazán hozzá méltó, a megszokottat felborító, más, működő formát találtak ki Vajdaiék.
A színészek bámulatos alázattal veszik ki részüket a játékból; mintha egy soha véget nem érő színházi próbafolyamat részesei lennének, ahol egyetlen jelenetet kell talán az idők végezetéig játszaniuk, ráadásul úgy, hogy fogalmuk sem lehet arról, hogy valaki is odafigyel rájuk, az ő jelenetükre tekerte fejhallgatóját. Számolniuk kell azzal, ami folyamatosan meg is történik persze, hogy valaki hangosan felkacag, amikor éppen a legszörnyűbb, legtragikusabb mondatot mondja jelenetében, hiszen az illető mondjuk éppen Halász viccmesélését hallgatja egy másik csatornán. Különleges koncentrálást igénylő este, s kalapot kell emelnem a színészek előtt, mert egyiküket sem sikerült rajtakapnom (pedig derekasan igyekeztem!...), hogy akár csak egy csöppet is alábbhagyott volna játékkedve mondjuk a nyolcadik, kilencedik ismétlés táján.
A látszólagos összevisszaság, az előadás minden elképzelhető műfajt bebarangoló hangulata egységes, szigorú kompozíciót takar: a szimmetrikus képi elrendezés figyelmes tanulmányozása, kiegészítve a fejhallgatónkban tetszésünk szerint kiválasztott hangkísérettel, bizonyító erővel rajzolja ki a látszólag ezerfelé, szétszórtan, ide-oda kapkodóan alkotó, performanszot, happeninget, egyszemélyes színházat, operát, improvizációt - ó, az a többórás Sanyi és Aranka a Kamrában Lukáts Andorral ! -, filmet, utcaszínházat és még minden mást megcsináló Halász Péter alakját és arspoeticáját: a TÁP értelmező-tanító előadásából kiderül, hogy egységes életművet hozott létre - s hagyott ránk -, amely pedig egyetlen kulcsfogalommal meg is fejthető: szabadság. Igen, Halász Péter a semmilyen gátat nem ismerő szabadságot kereste és hirdette egész életében: művészetével, és egyáltalán, minden megnyilvánulásával. Élte a szabadságot, lénye részévé tette, olyannyira, hogy még a halált is szabadságkereső életművébe adaptálta; eljátszott vele, s szókratészi könnyedséggel-természetességgel beépítette színházalkotó oeuvre-jébe; utolsó, Műcsarnok-beli performanszával - ma már jól látható - arra akart tanítani, hogyan kell (?), lehet (?) tovább csinálni. Mármint nélküle.
A TÁP előadása után én nem tudtam tapsolni - mert azt éreztem, hogy nem volt miért, nem volt kinek; kibotorkáltam a nézőtérről, s egyáltalán nem lettem volna meglepve, ha odalép hozzám Halász Péter, hogy - szokásos kis mosolyával szája szegletében - megkérdezze, hogy tudom-e a választ. De nem jött oda. Nem baj, legközelebb biztosan odajön.
