Amikor Aliide, a Tisztogatás főszereplője az utcán sétál az ötvenes évek Észtországában, azonnal észreveszi azokat a nőket, akik olyanok, mint ő: akiket valaha szintén levittek a pártszékház pincéjébe, a fejükre zsákot húztak, és olyasmiket tettek velük, amiket azután soha senkinek nem tudtak és akartak elmondani. Felismerik egymást, vagyis egymás múltját, és azonnal félrekapják a fejüket, mert a felismerés csak erősíti a szégyent: az érzés univerzális és így sokakkal közös, mégis magányra ítél. Épp ezért nem is igen tud hozzászólni negyven év múlva Aliide Zarához, a kertjébe tévedt fiatal lányhoz, akiben megvan ugyanaz a szégyen, ugyanaz a fájdalom ? de erről már nem a kommunista párt, hanem a jó pénzkeresetet ígérő, ám a lányt prostitúcióra kényszerítő, kisstílű stricik tehetnek, akik elől a lány Berlinből az észtországi ház kerítéséig menekült. Csak a formája más, de az erőszak ugyanaz marad minden időben és helyen, ahogy a test és a lélek sérelmei is ugyanolyanok, ugyanúgy feldolgozhatatlanok. Erről szól ? mégpedig különös erővel ? a harmincéves írónő, Sofi Oksanen Tisztogatás című regénye.
Erről, és az elnyomás más formáiról is: tulajdonképpen a diktatúráról, vonatkozzon az akár egy egész ország vagy birodalom minden tagjára (például a német származásuk miatt az erdőbe vagy a padlások rejtekeibe kényszerült menekülőkre), vagy csak egyetlen emberre (a kisszobába zárt, folyamatosan megalázott kurvára). Mert a Tisztogatás nem csak a nők elleni erőszakkal való szembesítésben rendkívül erős, de a múlttal való szembenézésben is; egy olyan helyzetet mutat be, amely ugyanannyira ismeretlen, mint amennyire ismerős: Észtországnak előbb a nácik, majd a szovjetek általi megszállását, a rendszer működését és az egyének különféle viszonyulását hozzá ? kisebb-nagyobb árulásokat, fals reményeket, kudarcokat, önfeladást és agyonvert kitartást.
Mindezek meg lehetnének írva akármilyen jól, ha nem adna nekik alapot a mindvégig dermesztően hiteles lélekrajz. Oksanen könyörtelenül és tűpontosan festi le nemcsak az elnyomók, hanem a pozitív szereplők minden gyarlóságát is, s ezzel lehetetlenné teszi az olvasó számára egyrészt azt, hogy eltávolítsa magától a konfliktusokat, másrészt, hogy elhiggye: van bármi a világban, ami csak fekete és csak fehér. S ezzel még átérezhetőbbek az olyan sorsok, mint Aliidéé, aki nővérével egyszerre szeretett bele egy férfibe, de a férfi a nővért választotta: Aliide egész életét a reménykedésre tette fel, hogy egyszer még ülhet kézen fogva a tallinni parkokban a férfival. S aztán jelleme belerokkant a kegyetlenebb valóságba és a kommunista párt éjjeli, pincében zajló ?kihallgatásaiba?, amelyen nemcsak a két nő, de a nővér kislánya is átesett, miután a férj, Hans németsége miatt közellenséggé vált. Csak történelmi tapasztalásban marad el ettől a fiatal Zara szintén megrázó sorsa, akit szabályszerű rabszolgasorba kényszerített a stricije, pornófelvételekkel és persze az útlevele elvételével tartva sakkban a lányt, míg az el nem tud szökni egy házhoz, amelyről annyit tud, hogy ott lakott nagyanyja húga, akiről otthon valamiért soha nem beszéltek.
Aliide ? aki idővel, jobb híján, férjhez ment egy olyan kommunistához, akiről úgy gondolta, hogy nem vett részt kis unokahúga tönkretételében ? egyszer lát egy fejőlányt, aki önfeledten évődik és nevetgél egy izmos fiúval. Aliide ?galádságnak tartotta, hogy a fejőlány legalább egy röpke pillanatig hinni tud a jövőben? ? írja főszereplőjéről Oksanen, mert tudja: egy sorsot megszámlálhatatlan dolog tud tönkretenni. Például, ha az ember beleszeret testvére szerelmébe. Vagy ha megkínozzák és megerőszakolják. Vagy ha naivan nyugatra megy, és ott prostitúcióra kényszerítik. Vagy ha orosz a származása, és a németek uralkodnak. Vagy ha német a származása, és az oroszok uralkodnak. Vagy ha deportálják a szeretteit. Vagy ha a saját biztonsága érdekében nőül megy egy kommunistához, és a rezsim bukása után ezért bélyegzik meg. A korok változnak, s velük az indokok is ? csak a fájdalom örök.
A Tisztogatás monumentalitása nemcsak abban nyilvánul meg, hogy tökéletes dramaturgiával, mesteri szerkesztéssel váltja egymást benne múlt és jelen korrajza, hol Zara, hol pedig Aliide élettörténetén keresztül, ezzel még jobban kiemelve nem is a hasonlóságokat, de az univerzalitást erőszakban és elnyomásban. Hanem abban is, ahogyan a fájdalom, a megalázás elviselhetetlenségét festi le hol szavakkal, hol pedig annak hiányával: ahogyan nem mondja ki, hogy mi is történik pontosan azokban a pincékben a zsákba húzott fejű nőkkel, vagy a szemük előtt a kislánnyal, attól még valóságosabbak, még inkább húsba maróak lesznek az olyan fájdalmak, amelyeket senki nem mond ki, de amelyekről pontosan tudható a súlyuk.
Egy nemzet sokszorosan terhelt múltjával való ilyesfajta szembenézés önmagában is elegendő volna egy jó regényhez ? ahogy az volna két nő jellemének és életének ilyen érzékeny megjelenítése is. Oksanen megírta mindkét remek regényt, s a két fél tökéletes egészet alkotott.
