Fajgerné képein az alakok hétköznapi tevékenységeket végeznek, amelyek jól beilleszhetők a klasszikus női sztereotípiákba. A képek azonban attól válnak érdekessé, hogy az alkotó olyan képi elemeket emel be, amelyek gyökeresen felforgatják a néző percepcióit. Fajgerné a festményeivel provokatív módon szembesít minket a női létben rejlő kiszolgáltatottsággal. Azzal, hogy nőként még a 21. században is sok helyzetben választanunk kell a család és a karrier, a gyerekvállalás és a szakmai kiteljesedés között. 

A No FOMO kiállítás két legkorábbi darabjában a női figurákat otthonkák helyettesítik. E háztartási egyenruhák tobzódó színeikkel, tarka motívumaival azt az érzetet keltik, hogy egy nő otthon is csinosan öltözik. Azonban valójában láthatatlanná teszi a személyt. A kicsinyítő képzővel ellátott öltözék az otthonhoz köti a nőt, megpecsételi a sorsát. Tulajdonképpen kizárja a férfiak uralta világból, a nyilvános terekből, ahol nem kiszolgálna, hanem kiteljesedne. Ezt az eltűnést jelképezik a kompozíciókon megjelenő egyforma, sematikus önarcképek, amelyek beleolvadnak a textilek mintái közé. A láthatatlanná válást még tovább erősítik a vásznakon megjelenő szomorú feliratok:

„munka közben nem érek rá magammal foglalkozni”„jó leszek még valamire”.

A mostani tárlat Fajgerné legfrissebb munkáira fókuszál, amelyek még tovább gördítik ezt a szálat. A sorozat első darabja, a Picaboo már a karantén alatt készült. Ez a kép nagyon érzékletesen vizualizálja azt a tapasztalatot, amit gyerekes, dolgozó nőként sokan átélünk.

Az alkotó így fogalmaz: „A pandémia ideje alatt az otthonba, az intim szférába szorult minden. Az intézmények bezárásával a munka és a magánélet határai megszűntek létezni. Kisgyermekes művészként egyszerre kellett óvónővé, tanárrá, házvezetőnővé válnom, mindemellett dolgozni, és – ha maradt energiám – alkothattam. A világjárvány nemcsak visszasodorta a nőket a háztartásba, de az elmúlt időszakban évtizedeket léptünk vissza a nemek közötti egyenjogúságban. Azt gondolnánk, hogy egy ilyen radikális, mindenkit érintő élethelyzetben megszűnik a szcéna felőli nyomás, a külső és belső elvárások, a folyamatos teljesítéskényszer. Azonban a bizonyítási vágy és a FOMO érzés (a félelem, hogy kimaradunk valamiből) csak felerősödött. Az elvárások ugyanúgy megmaradtak. Hiszen a művészekről az az illúzió él, hogy a pandémia alatt sem tesznek mást, csak alkotnak és alkotnak.”

A festményen egymásra halmozott tányérokat látunk. Ezek úgy tornyosulnak egymásra, mint a nőkre nehezedő háztartási feladatok, amelyeknek sosem lehet a végére jutni. Aztán ahogy nézzük ezt a képet, az edények mögött feltűnik egy női alak, aki a mosogatnivaló-hegy védelmébe húzódva igyekszik kicsit a munkájára koncentrálni.

A sorozat többi darabján az alkotó testének absztrahált sziluettje tűnik elő. Fajgerné mindig a személyes élményanyagából kiindulva alkotja meg a kompozícióit.

Az egyik képen vécét pucol, egy másikon süt vagy épp vasal, de van, amelyiken főz, gyomlál, felmos. Látszólag belehelyezkedik a hagyományos női szerepekbe, azonban a sziluettekben megjelenő jelenetek globális társadalmi kérdések körül forognak. Olykor egészen zavarbaejtő, amikor egybemossa a fehér, középosztálybeli, európai nők léttapasztalatát a harmadik világ globális problémáival.

A Childcare külső rétege egy kupis gyerekszoba, teli mindenféle színes, cuki játékkal. Az édesanya ezeket igyekszik egy zsákba belegyömöszölni, hogy valahogy kinézzen a tér. A sziluettben azonban egy másféle jelenet szemtanúi vagyunk: szemétszedő gyerekeket látunk, akiket a hulladékhegyeken kemény fizikai munkát kénytelenek végezni. A Care-free vécépucoló alakjában egy véres bugyi körvonalazódik: a menstruációs szegénység szimbóluma ez a mű. (És ez nem is harmadik világbeli probléma. Magyarországon 5-ből 1 lány nem jut hozzá az alapvető női intimhigiénés termékekhez. Ez nemcsak a mindennapjaikban korlátozza őket, de emiatt számukra a nőiség, a nőiesség megélése is komoly pszichés terhet jelent.)

A vasaló nő fehér lepedőjében menekültek tűnnek fel. A kép érezteti velünk, hogy miközben mi éljük a békés mindennapjainkat és végezzük a megszokott tevékenységünket, addig emberek tömegei küzdenek azért, hogy életüket mentve elhagyják az otthonukat.

Boldog és nyugodt hétköznapjaink szemszögéből el sem tudjuk képzelni, hogy mit élhet át az az anya, akinek egy lepedőbe kell csomagolnia a gyermekeit és az egész életét, hogy nekiinduljon az ismeretlennek. 

A Self-care finom politikai utalást is tesz a közelmúlt eseményeire, miközben az önmagunkkal való foglalkozás lehetetlenségét, az énidő hiányát is előtérbe helyezi. A női sziluett meghajolva gazolja a kertet, testén pedig elmosódott szöveg látható. Ez az alkotó személyes tapasztalatának képi megjelenítése: miközben gyomlál, szakdolgozatának szövegét formálja gondolatban. 

A Loving-care a férfi-női erőviszonyok kiegyensúlyozatlanságáról szól. A sziluettben a Fajgerné-performanszokról is ismerős tányérok jelennek meg, amelyek a nemi egyenjogúsághoz kapcsolódó súlyos mondatokat olvashatjuk.

„Szabad testkép”, „kisajátító fehér férfi”, „láthatatlan munka”, „te azt teszed, amit csak akarsz?” „kölcsönös elismerésre vágysz?”.

A fontos kérdéseket feszegető kompozíciókat a gesztusjellegű, lendületes, ösztönszerű ecsetvonások teszik érzékivé. Ezek a rétegek felidézik a felmosóronggyal húzott vizes foltokat, ugyanakkor művészettörténeti utalásokat is hordoznak magukban. Elég csak megemlíteni Janine Antoni performanszművészt, aki Loving Care akciójában a saját, festékbe mártott hajával mosta fel a padlót. Ahogy az amerikai alkotó, úgy Fajgerné is a saját testét teszi művészetének alapjává. És egyaránt a hétköznapi tevékenységeket emelik a művészet rangjára.

Fajgerné képei azonban nemcsak a hétköznapok és a művészet közötti határt mossák el, hanem a figurális és az absztrakt közötti választóvonalat is.

A motívumok forrásai mindig konkrét tárgyak, egy otthonka, kockás terítő vagy maga az alkotó teste. Azonban a művész ezeket addig dolgozza, és úgy applikálja a műveire, hogy a képek terében a női alak absztrakt formává, a kockás terítő dekoratív vonalhálóvá, az otthonka pedig ornamentikává oldódik. Az ismétlődő csempemotívumok, a párhuzamos vonalak, a piros-fehér kordonszalagok a képet a síkszerűség felé tolják el, megszüntetik a néző térérzetét.

Fajgerné Dudás Andrea kiállítása megtekinthető november 13-ig keddtől péntekig 10 és 14, szombaton 10 és 13 óra között a Godot Galériában.

Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu