Előttünk egy vetítővászon, nekünk balra asztal, székkel, lámpával, laptoppal, a szék lábánál kézipoggyásznyi méretű, gurulós utazótáska (melyet mintha a reptérről egyenest ide szállítmányozott volna a tulajdonosa). A színész-rendező Rodrigues (libanoni alkotótársai egyike a kollégája, a másik építész) egy szál magában a színen, a játék előtt kibeszél hozzánk, hogy hova érdemes ülni, mert ő egy adott pontról el sem mozdul majd, s kapcsoljuk ki a mobiljainkat ? tényleg, mint aki az utcáról esett be mesélni. Szórakoztató, s finom (például a kivetített, magyar szöveg egy-egy részletére reagáló) impró-elemekkel átszőtt meséje realisztikusan indul, s bűvös módon csap át fikcióba. Utazós sztorit hallgatunk Bejrútról, de például nem igaz, amit a tájékoztatóban olvasunk, hogy ez Bejrút története lenne az 1920-as évektől, Libanon függetlenné válásától napjainkig, szó nincs erről. Bejrút e különös történetnek számos szempontból esetlegesen kiválaszt(hat)ott helyszíne. Az évezredek óta folyamatosan pusztult-pusztított, romok guanóján újra és újra feltámadó metropolisz, háborús sebek szaggatta, épített táj kínálta alapot Kaunastól Nicosiáig, Gdansktól Szalonikiig megannyi európai város ?hozni tudja?. A Tegnapi férfiban nincs jelen a speciális Bejrútság: a powerpointos vetítéssel illusztrált, cselekményes monológ nem az adott várossal, hanem a város, a benne járó vándor identitásával játszik. A városéval, melyben öt különböző idősíkon mozgó, lisszaboni férfi vándorol, valamennyien Tiago Guedes névre hallgatnak, s egy kivételével az Avenida do Brasil 15. szám 3. tömbjében élnek (s van még egy hatodik is belőlük, immár holtan). Öt férfi, kezükben két-két térkép. Az egyik réges régi, s mindegyik példányán egy kanyargós (általuk, kalandvágyból, követni szándékozott) útvonal van, kézzel berajzolva, a másik példány azonban mindegyikük kezében más-más korból származik, az elmúlt négy évtizedből. Ez pedig nagy idő az ősi városban, amelyben alig találni sértetlen épületet. Az öt Tiago szép sorban akad össze: saját idősíkjaik, saját térképeik kopírozódnak egymásra. Az egyikük látja az épületet a telken, ahol a másik már csak romokkal teli gödröt érzékel. Az egyikük kezében utca húzódik házakkal ott, ahol a másik térképe már csak lakatlan pusztaságot érzékel. És sehol senki: az üres utcákon távoli, azonosíthatatlan neszek, láthatatlanul rejtőző orvlövészek valamely idősíkból, egy évtizedekkel később is orrfacsaró bűzzel bomló tetem, a sehol sem lelt tenger. A tegnapi férfi nem beszél Bejrút tragédiájáról, nem mutat meg igazán semmit a városból, nem dokumentál és nem idegenvezet. Nincs politika és történelem, csak általános, emberi dilemmák, a távollét bűvölete, a veszély keserű íze a szájban, a szürreális csoportozat az öt férfiból, kiknek még különböző időpontokban kiállított útleveleit is láthatjuk (a fotót nem tudom biztosan, de az utazó aláírása minden azonos).
Remek ötlet, talányos történet, nemes és szellemes játék valószerűvel és képzeletbelivel, feszültséggel és hangulattal. Furcsa, zavarba ejtő, hogy ezt is színháznak nevezzük. Pedig az: minden alkatrésze megvan ehhez. És mégis, a végén ott tornyosul ? minden szimpátiánk mellett ? a sokrétű hiányérzet.
