A commedia dell'arténak megfelelően nincs lineáris történetelbeszélés, a szereplők típusokat jellemeznek, a helyszínek változatosak: a vásártól a palotáig, az utcától a rögtönzött cirkuszi porondig terjednek. A tél elmúlta felett érzett megkönnyebbülés és a tavaszvárás eufóriája, a böjt előtti utolsó, hatalmas lakmározások habzsoló életigenlése zsong ebben a produkcióban. Elementáris hatásának nemcsak a kiváló zenei színvonal az oka, sőt, az igazság az, hogy a legkevésbé a hangszeresekre tud odafigyelni a néző, annyira mozgalmas a látvány, annyi minden történik a színpadon. A látszólag spontán kavargás természetesen aprólékosan megtervezett.
A Vincent Dumestre által megálmodott újkori barokk farsang zenekarát ő maga irányítja. Cécile Roussat, az előadás rendezője eredetileg táncos, aki Marcel Marceau iskolájában tanult pantomimet, színészmesterséget, balettet és rendezést, majd bohócképzésben is részt vett és modern táncot is tanult. Kettejük találkozása igazán termékeny: egymást inspirálva alakították ki azt a teljes szimbiózist, amivel megelevenítik az évszázadokkal ezelőtti világot.
Azt sehonnan, a műsorfüzetből sem lehetett megtudni, milyen zene szolgált aláfestésül. Magam mindössze egy Monteverdi-darabot ismertem fel, néhányat pedig felismerni véltem, de bármiből válogattak is, az tökéletes egységet alkotott a látvánnyal. Az énekesek éppen megfelelőek voltak egy ilyen összművészeti produkcióhoz: nem voltak kiemelkedően jók, belesimultak a mindenki által nyújtott színes produkcióba. Nem is igen lehet megkülönböztetni, ki énekes, ki akrobata, ki táncos, ki bűvész: mindenki csinál mindent, a rengeteg produkció egy rendkívül szellemes rendezésben sziporkázó és rendkívül humoros, bájos füzérré alakul. Ami megkülönbözteti a legkiválóbb cirkuszi számoktól, az nem a színvonal, hanem éppen a színházjellegű láncra fűzés, az egységes stílusnyelv, a macskaszerűen puha, rugalmas, szinte csonttalan és izomtalan, a fizikát meghazudtoló mozgás, az olajozottság, a lenyűgöző könnyedség, és persze a zenei háttér maga. Hirtelen magas pózna emelkedik, amire villámként kúsznak fel és zuhanást imitálva csusszannak le ketten, kötélen, karikán pörögnek, ugranak, cigánykerekeznek, néhány egyszerű kellékkel: hordóval, pallóval, deszkával színpadot varázsolnak, minden átalakul, minden álarc, szoknya a játék eszköze, csakúgy, mint a fények és a zene maga. A vaskosságot nélkülözi, az éteri könnyedséget testesíti meg az előadás, szinte elillannak, egymásba folynak a dúsan megtöltött pillanatok. A barokk pazar, buja gazdagságot sejtet, de ez a pórnép barokkja, az ő mulatsága, karneválja, a pompa a produkcióban, nem a külsőségekben rejlik. Ez az előadás maga az életöröm.
