Kicsit szkeptikusan indulok a kiállítást megtekinteni, mert úgy gondolom, hogy eleve téves a kiindulópontja. Mintha azt feltételezné, hogy a művészet lineárisan fejlődő történet, amelynek van lehetséges végpontja, ahová el kell jutnia. Ám Belting vagy Danto elmélete szerint a művészettörténet vége óta nem beszélhetünk fejlődésről, és hierarchia helyett inkább az egymásmellettiség érvényesül. És ez még inkább így van az utóbbi évtizedekben: sokféle alkotói hang és technikai, mediális, stiláris sokszínűség jellemző, amelyek nem fűzhetők fel egy vonalra – sokkal inkább a hálózatosság fogalmával lehet leírni a jelenséget. Az alkotók olykor inspirálódnak a hagyományból, máskor hatnak egymásra. Talán inkább úgy kell ezt elképzelni, mint amikor a billiárdasztalon a sok-sok golyó lökés hatására minden irányba elindul, olykor összekoccannak, máskor pedig széttartanak.
A kiállításon emiatt érdemesebb azt észrevenni, hogy mennyire változatos a 2009 utáni képzőművészet. Az alkotók sokféleképpen képesek materializálni a bennük forrongó gondolatokat, és változatos eszközökkel tesznek kísérletet arra, hogy kommunikáljanak velünk. Itt most konstruktív, konkrét, absztrakt és konceptuális műveket láthatunk. Hagyományos és nem hagyományos technikák egyaránt jelen vannak, és a művészek közös jellemzője az interdiszciplináris gondolkodás, valamint az önálló, következetesen alkalmazott alkotói stratégia.
Mivel ez az anyag a mennyisége folytán már a befogadhatóság határát súrolja, érdemes hagyni, hogy bizonyos művek közelebb húzzanak magukhoz. Ezekben kell elmerülni, a többit pedig meghagyni másoknak.
A tárlatra belépve Horváth Lóczi Judit kis méretű, de installatív szituációba rendezett művei vonzzák magukhoz a tekintetet. Játékosságuk, vidám színeik, könnyen befogadható, mégis lírai nyelvezetük fogva tartja a nézőt. Úgy hatnak, mintha az élet apró, örömteli pillanatai lennének, amelyek megszínesítik és tartalommal töltik meg homogén mindennapjainkat és tereinket.
Melkovics Tamás moduláris elemekből felépített szobra is dominálja a teret, az pedig külön öröm, hogy két korai monotípiát is kiállítottak az alkotótól.
Keserü Ilona színes szitái kellemesen vibráltatják a szemünket; a színfoltok egymásmellettisége olyasféle, játékos és örömteli érzetet kelt, mint Waldemar Mattis-Teutsch hologramjai, amelyek a nézők mozgásától függően válnak láthatóvá vagy tűnnek el.
A kiállításon nagyon sok olyan munka van, ami a finomsága folytán szólít meg. Kedvelem Bálványos Levente érzékeny műveit, grafitszálakból és gipszből épülő reliefjeit, amelyek szinte észrevétlenül veszik birtokba a körülöttük húzódó teret. De Varga Éva három réteg pévécéfólia egymásra rétegzéséből született, Forest című műve is ugyanezzel a líraisággal és minimalitással szólítja meg a nézőt. Poroszlai Eszter a kép síkját érzékenyen definiáló, teresítő művei is idetartoznak, és a térbe installált, vörös cérnaszálakból megalkotott installációja is hasonlóan érzéki dimenziókat nyit meg, mint a művész rajzai.
Az idősebb generáció is szép számmal képviselteti magát a kiállításon. Keserü Károly Keserű vonal és pontok című, ismétlődésen alapuló munkáinak erős zeneisége ragadja meg a nézőt, míg Nádler István Resonance című sorozata azért vonzó, mert minimális gesztussal (a tus papírra fröccsentésével) erősen expresszív művet hoz létre. Vera Molnár algoritmikus munkái ritmikusságuk folytán vonzóak, míg Chilf Mária Családi album című sorozata, ami az emlékezéssel és emlékezettel foglalkozik, szembesítőleg hat ránk.
A kiállítás minden pontja tartogat felfedezni valókat. Némelyik műnek a technikai bravúrosságára csodálkozhatunk rá, míg máskor a látvány fog meg bennünket. De az biztos, hogy hosszan lehet bolyongani a sok alkotás között, és rábukkanni olyanokra, amelyek elindítanak bennünk valamit.
Az Innováció a kortárs képzőművészetben című kiállítás szeptember 10-éig látható a Vasarely Múzeumban.
Fotók: Sulyok Miklós
