"A környezet nyomása látszólag ellenállhatatlan. Lassan működik, mint az erózió vagy az árapály. Eredménye a szellem eltorzulása és a lélek még tragikusabb korróziója. Elvágja az embert metafizikai gyökereitől, vallásának megélésétől; az óceán-érzés minden formájától. A kozmikus tudatot a társadalmi ébrenlét, az abszolútum átélését az elme akrobatikája váltja fel. A lélek fokozatosan elszárad, s a lelki éhínség a fizikainál is rettenetesebb." Bár Koestler írja ezt A láthatatlan írás című önéletrajzi művében - elsősorban a baloldali mozgalmak által teremtett totalitárius, a valóságot rendre el- és meghazudtoló társadalmi viszonyok lélekre gyakorolt hatásáról -, akár a szombat este mottójául is választhattuk volna. Az Andrássy úti intézmény legújabb keletű értékmentő kísérleteként bemutatott Sári József-operát épp a fentiek miatt nehéz szeretni. Sőt, nehéz az embernek magát maradásra, ismerkedésre bírni.
Zenéje szorongató, fekete, a zsigereket sötét ármányokkal ingerlő, az életpontokat koncentráltan támadó, kellemetlen, egyes pillanatokban elviselhetetlen muzsika. (Bár volt olyan, a felvonások között magából kikelve távozó fiatal Sári-rajongó, aki az elhangzottakat zagyva kakofóniának nevezte.) A mű erényei a komponista hangulatteremtő, leíró készségeiben rejlenek. A közjátékok, s a közéjük ékelt énekes betétek a felmutatni kívánt, az elmúlt századelő őrületig fokozódó agresszív atmoszféráját tökéletesen teremtik újra a falakon belül, ugyanakkor kérdéses, hogy ezen, s a felháborodott ökölrázáson, a lemondó értetlenségen túl akar-e bármi egyebet is megmutatni. Sári intellektuális zenéjével, a történéseket magától eltartva maga is gerjeszti a társadalmi ébren- és készenlétet, miközben a hallgatóság egységesen igyekszik elutasítani a hallottak lelki egészséget veszélyeztető, érzelmi megélését.
Sokkal nagyobb probléma, hogy az alkotás nem opera, de - az alkotók sugallata ellenére - még csak nem is zenedráma, hanem zenés életképek sorozata. (Mindezért érthetetlen a rendezői nyilatkozat, mely a művet az állítólag konfliktusmentes wagneri librettókkal igyekszik rokonítani.) Még ha engedünk is Kovalik Balázsnak, a besorolás a műfaj legfontosabb, jellegadó részénél, az énekhangra írott szerepeknél garantáltan megbukik, ezekkel ugyanis a komponista szemmel láthatóan megküzdött, s alulmaradt. A művészek nagy hangerővel deklamált megszólalásai nem illeszkednek szervesen a zenei szövetbe, így hol a muzsika felett lebegve, hol az alá merülve, egymást folyton kergetve, de utol soha nem érve űzik-hajtják egymást az előadás végéig. Ennek egyik bosszantó következménye, hogy a hátsó sorokban gyakorlatilag semmit sem lehetett érteni az elhangzó mondatokból. (Ezt már csak tetézte, hogy elmondásuk szerint ugyanerre a sorsa jutottak az első sorokban ülők is.) Ezáltal, ismét megcáfolva a rendezőt, a lényeges szóbeli részeket sem hagyta érvényesülni a zene, ezért azoknak, akik nem olvasták a főszereplő önéletrajzi írásait vagy egyéb műveit, valóban nem marad más lehetőségük, mint a teljes tudatlanságból fakadó önátadás, amelyet viszont eleve ellehetetlenít a megteremtett idegtépően feszült miliő.
Így fordulhatott elő, hogy a sokat kárhoztatott rendezői színház ebben az esetben menteni igyekezett a menthetőt, hogy a szürreálisnak nevezett, valójában szétfolyó szerkezetet valahogy eggyé kovácsolja. Az egymásra csúsztatott, hol értelmező, hol élményeket hordozó, egyszer a múltat, máskor az elbeszélő jelenét megmutató, néhol intellektuális, máskor emocionális metszetek igyekeznek feltárni a Koestler által csak tragikusnak és triviálisnak nevezett két életsík egymáshoz való viszonyát, miközben a visszatekintés révén utólagos kísérlet történik a főszereplő tudata előtt ritkán feltáruló, sorsát alapjaiban meghatározó, s magában hordozó láthatatlan írás jeleinek kibogozására is.
A rendező kiváló érzékkel, s laza mozdulatokkal tárja elénk az egyes karakterek meghatározó belső jellemvonásait: egy villanás révén Németh Andor szoknyabolondságát, majd a világ ezeresztendős rendje elleni fellázadó Leopold nagypapa sorsfordító személyiségét. Ennek ellenére kevés az olyan momentum, mint a József Attila és a Kis Löwy búcsúdalát megéneklő Ökörszem-jelenet, ahol a tisztes helytállás mögött megcsillan Kovalik szokott ötletessége, s egy dinnye révén sikerrel teremt gazdag - többek között Koestler Turkesztánban, az éhínség idején eltöltött időszakát, s József Attila A Dunánál című versét is magában foglaló - asszociációs mezőt, egymástól időben, térben és személyben is eltérő történések felidézésével. (Ebben vélhetően nagy segítségére volt a fontos pillanat kedvéért okoskodóból végre őszintévé, érzelmessé szelídülő zenei anyag is.) Igazságtalan lenne bárkit kiemelni a népes szereplőgárda tagjai közül, mert - ideértve a főszerepben fellépő, hangját tekintve gyengélkedő Perencz Bélát is - valamennyien komoly akadályokat legyőzve, sikerrel teljesítették a rájuk kirótt feladatokat. Hozzájuk hasonlóan, muszáj egy emberként gratulálni a zenekarnak és a karmesternek is.
Ma már nem egyértelmű, mi volt előbb: a történelem viharainak zenére gyakorolt hatása, vagy a muzsika sokak által kétellyel értékelt XX. század eleji, a történtekre reagáló elméleti forradalma. Azt is nehéz eldönteni, vajon a zene pusztán leképezte, vagy elő is idézte a múlt század egyéni-közösségi tragédiáit - ahogy utóbbit a neves kortárs ukrán zeneszerző, Valentyin Szilvesztrov állítja. Bárhogy is van, a Napfogyatkozás zenéje maga a múlt század, legalábbis úgy, ahogyan azt a kataklizmák egyik túlélője megélhette. Rég elveszett már a közös értelmezési tartomány, így - a főszereplőt idézve - nyilván minden művészi megoldás igaznak tűnhet, "...ha az ember csupán hitének keskeny nyomtávú vonatán halad és gondolkodik." Kérdés mégis, helyes-e a zenét időről időre az állítólagos korszellemre hivatkozva, forradalminak szánt, valójában csak az újdonságot hajszoló módszertani megfontolások mentén megfosztani gyökereitől - nevezzék azt óceán-érzésnek vagy kozmikus tudatnak -, s az elme játékszeréül lökni. Mert az előadást hallgatva Koestler idős kommunistája jutott eszembe, aki mindig jót akart, de rendre fel kellett tennie a kérdést: "Vajon miért száradnak el a levelek, ahol megjelenünk?"
