A Duplex-est első felében sorra kerülő HOLD ON, Rózsavölgyi Zsuzsa és Laia Puig darabja bumfordi, suta és derűs. Az előadásnak más előnye nincs, csak az, hogy a koreográfus-előadók természetesek, kedvesek és van humoruk, de ettől még súlytalan és szinte civil az egész produkció. Ez azért meglepő, mert pár napja, a Budapest Tánciskola improvizációs estjén Rózsavölgyi Zsuzsa a társaság egyik legkarakteresebb, legtehetségesebb táncosának tűnt, kivillant eredetiségével, magabiztosságával. Bár a színlapon beharangozott ígéret, azaz, hogy követhetjük a két előadó közötti "intim és őszinte kommunikációt", valóban teljesül, de ez akár egy civil barátság is lehetne, annyira hétköznapi mozgásanyag járul hozzá: innentől kezdve viszont nem tartozik ránk a két, (bármennyire is szimpatikus) szereplő kapcsolata. Van persze némi játék az árnyékokkal, egy kis viháncolás felvételről és némi ironikus pantomim, de a végeredmény még így is soványka. Viszont az alkotók védelmében nem hallgatnám el, hogy sok 6-7 éves gyerek volt aznap a közönség soraiban, ők imádták a darabot, és boldogan mondogatták egymásnak, hogy milyen vicces volt. Lehet, hogy csak célcsoportot kell váltani.
Juhász Kata szünet után következő No Entry című darabja sokkal izgalmasabb is lehetne, ha kicsit meg lenne húzva, össze lenne rántva, hiszen tele van szuggesztív, fontos pillanatokkal, melyek ott lebegnek magukban a túl hosszúra nyúlt és szerkesztésre váró koreográfiában. A koreográfus, - aki maga is táncol az előadásban -, igazán sajátos stílusú fiatal előadókat (Dobi András, Grecsó Zoltán, Illés Zsuzsa és Sebestyén Tímea) vont be a munkába, és mindannyiuk egyedi táncnyelvét meghagyta a maga sokszínűségében. A rádiógomb csavargatásával előállítható, zavarosan szűrődő zajok csalják a színpadra a szereplőket, mindenkinek más zörejegyüttes a belépője. A figurák pici szigetként léteznek egymás mellett: mintha megannyi, magányos szóló lenne egymás mellé téve. Domonkos Csilla énekesnő modern oszlopszentként áll egy emelvényen, onnan zeng és suttog, énekel vagy mantráz szöveg nélkül, Kiss Erzsi és Ágens nyomdokain járva. Éles fénycsíkok vetődnek a padlóra, fény-téglalapok jelennek meg a hátsó falon, nyílásra kész ajtók megannyi jelzéseként, de csupán egyetlen átjáró nyílik meg valóban, méghozzá a hátsó falra vetített videó, mely a Gesztus Fesztiválon bemutatott Any Body in your mind munkabemutatójára viszi a nézőt. Béres Dániel filmje a Sín Kulturális Központ nyers, ipari műemlék hatású terében készült, és teljesen labirintusszerűvé varázsolja a félkész táncműhely épületét. A filmbeli koreográfia és a színpadi történések feleselni kezdenek egymással, a film gyakran egyszerűen ledominálja a színpadon mozgó táncosokat, a szereplők megmérkőznek fiktív önmagukkal, és van, hogy a valóság találtatik könnyűnek, illúzió és realitás viszonya felborul. A koreográfia legerősebb része számomra ez a filmes párbeszéd, de néhány duett is emlékezetes marad a darab végéről.
