Furcsa műfaj ez a szemiopera, azaz félopera, angol találmány. A recitativók helyén próza hangzik el, narrátor meséli a történetet (ez esetben a Szentivánéji álmot, hisz a címben szereplő tündérkirálynő nem más, mint Titánia). A próza meglehetősen kizökkenti a hallgatót a zenéből, folytonosan meg-megakasztva annak ívét. Ráadásul a zenekar és az énekesek mellett szükség van egy jó prózai színészre is, különben egyszerű felolvasássá válik az egész, meg egy jó kis balettkarra, hiszen a történetet nemcsak a beszélő akasztja meg, hanem táncok is színezik, látványban dúsítva a zenekari játékot. Namármost, ha egy ilyen féloperát félszcenikusan is adnak elő, azaz nem teljes díszletben, jelmezben, tánckarral, csak jelzésekkel, akkor születik meg a szemi szemije, a fél fele, azaz a negyed. Ez aztán a végképp különös produkció.
Ebben lehetett része a nézőnek ezen az estén. A Müpa hangversenyterme koncerten ritkán használja azt a lehetőségét, hogy zenekari árkot is tud képezni, de tud. Ha ebbe az árokba egy nagy szimfonikus zenekar ül be, az élmény nem csorbul, a hangzás erőteljes. Ám ha egy barokk együttes játszik odalent kis apparátussal, korhű hangszereken, az jóval nehezebben viszi át hangerejével a hatalmas teret. Ez a kevésbé meggyőző hangzás jellemezte különösen az előadás elejét, de szinte a teljes első részt. A látvány miatt egyébként is elterelődik a hallgató figyelme a zenekari játékról, még jobban kívánja tehát az erőteljesebb megszólalást.
No és a látvány! A díszlet csak jelzésértékű volt (látványtervező: Ferenczy Károly), a szemi szemije, ugyanis még csak nem is pár fa vagy festett vászon szolgált háttérül, hanem négy hatalmas üvegpanel alatt megjelenő vetített képek. Az üvegen azonban rendkívül zavaróan minden visszatükröződött: a szereplők, a reflektorok és a közönség is. A kosztümök még a negyed szintet sem érték el: a nők összevissza ruhácskákban, a hatvanas évek twistelős bokorugró szoknyáitól a rokokós csavart masnis aljon át az estélyi ruháig mindenben, és mindegyikből tüllcafatok, uszálykák csüngtek ki, rettenetes elegyet alkotva és teljes kontrasztban a férfiak által viselt szmokingokkal, amelyekből itt-ott keszkenők meg zsabók kandikáltak ki (jelmez: Németh Anikó).
Ráadásul balettról szó sem volt. A kórus (úgyis mint tánckar) állt egy helyben, vagy sétálgatott fel-alá karon fogva, mint a korzón. Így még több volt az üresjárat, hisz a zenei aláfestést Purcell kimondottan tánchoz szerezte. Üresjáratra élőkép formájában is sor került, a narrátor beszéde alatt ugyanis az érintett szereplők mozdulatlanná merevedve álltak. Mindez tehát elég soványka képi élményt nyújtott.
Cserébe azért kaptunk valamit, ha a rendezőtől (Káel Csaba) nem is, a zenészektől. Az ide-oda tipegő Purcell Kórus (karmester: Vashegyi György) hangzásban remekelt, mint szokott. Az Orfeo Zenekar megbízhatóan játszott, a szólisták jók, sőt helyenként igazán jók voltak. Játékával is kiemelkedett és meg is nevettette a közönséget az egyetlen ötletesen megvalósított jelenetben Cser Krisztián. Basszusa nagyon szép tónusú, éneke is kifejező, nem csak játéka. Tetszett Celeng Mária - Kiss Noémi és Megyesi Zoltán kevésbé -, és egy kiemelkedően szép áriáért méltán kapott nagy tapsot a remek Hamvasi Szilvia. Jó volt Julian Podger, Raimund Nolte és kellemes Gavodi Zoltán, Bárány Péter és Szigetvári Dávid.
A nagy attrakció a narrátor lett volna, ha az jön el szerepelni, akit meghirdettek, Michael York. Némi csalódás volt, hogy nem őt, hanem Michael Brogant hallhattuk, de a csalódást igazán csak a kisebb ismertség okozta, mert a gyönyörű angol kiejtés ritka élmény magyar színpadon, így már ez öröm volt, ráadásul színesen, szuggesztíven is adta elő a tündérek, manók történetét. Mindez több mint három órában, hisz az eredetileg öt felvonásos opera még egyetlen szünettel is ennyit tesz ki. Ha már a látványt elnegyedelték, talán a mű hosszát is érdemes lett volna megnyesegetni.
