A Bethlen téri Közép-Európa Táncszínház tükrös színpadára sosem kell sok díszlet, most például csupán néhány cikk-cakkban lerakott, nyers színű papírcsík játszik, mégis, messziről még ezekkel az egyszerű eszközökkel is sikerül elérni azt a hatást, mintha homokcsíkok szabdalnák a színpadot. A szereplők uniszex, fehér, ujjatlan, lábszárközépig érő tunikát viselnek fekete nadrággal: meglepően nőies darab ez a táncosnőkön, és meglepően férfias a táncosokon. Az első percek meghatározó élménye a mozdulatlanság és a méltóságteljes, dermedt lassúság. Az idő befékez, és ólómlábakon cammog. És csönd van. Olyan csönd, amiben a székek legapróbb nyikorgása is hallatszik, és ha bárkinek a gyomra korog, azt a teljes nézőtér hallja. Kiélesednek az érzékszervek, minden apró zörej beazonosítható. Már épp feladnám és katatóniába süllyednék, amikor úgy döntök, nem tehetek mást, mint hogy feltételezem, mégis van értelme ennek az egésznek, csak sokkal jobban oda kell figyelnem. Ez segít.
Innentől kezdve egyértelmű, hogy mivégre is ez a csönd. Ugyanis a némaság pár perc alatt annyira lenyomja az érzékelés ingerküszöbét, hogy az ember képes észrevenni az apró, nüansznyi történéseket, még akkor is, ha nem hangosak, látványosak, hanem sokkal finomabbak. Olyan ez, mintha ködben keresgélnénk valakit, vagy mintha egy távoli rádióállomás gombját csavargatnánk. Tanulságos, mert kiderül, milyen nehéz is összpontosítani. Aztán kiderül, hogy például egy-egy váratlan, hangosabb lélegzetvételnek jelentése van, ez a jelzés, ami elindít egy-egy mozdulatfolyamot. A némaságot megszakító testhangok zűrzavara lassan rendszerré áll össze, egy fegyelmezett, egymásra száz százalékig odafigyelő társulat kódrendszerévé. Blaskó Borbála, Bora Gábor, Cserepes Gyula, Hargitai Mariann, Katonka Zoltán, Major László, Palcsó Nóra és Virág Melinda maximálisan alárendeli magát a feladatnak, hogy a koreográfia néma, titkos ritmusát felvegyék. Mégis, kicsit igazságtalan ez a helyzet, hiszen lehetnek bármilyen fegyelmezettek és elkötelezettek a táncosok, (hiszen valóban azok) ha ebből mégsem születik meg egy valóban izgalmas előadás. Ilyen fokú alázat maximum akkor kell, ha zseniális, ami létrejön. A csöndben zajló jeleneteknek még valóban megvan az az eredetisége, hogy sokkal figyelmesebb érzékelést kényszerítenek ki a nézőkből, de amikor végül felzeng a zene, már csupán dekoratív, amit látunk: furcsa módon nem lesz izgalmasabb, hanem éppen elveszti egyediségét az előadás. Pedig az a Vörös óta nyilvánvaló, hogy Hámor József nagyon jó érzékkel tud sok táncost mozgatni a színpadon, ezt a Karavánban látottak sem cáfolják, még sem igazán emlékezetesek a képsorok. Talán, mert a szereplők alig használhatják az arcukat (merev, komor arckifejezéssel csinálják végig a hatvan percet), talán, mert kevés az egyénre szabott pillanat.
Annál értékesebb Blaskó Borbála duettje Bora Gáborral, itt van az a plusz, ami miatt egy-egy pillanat valóban beleragad az ember memóriájába: úgy hívják, szenvedély, kisugárzás, egyéniség. Bárcsak a többieknek is lett volna lehetőségük, hogy igazán megmutathassák, mi rejlik bennük.
