A második világháborúban német megszállás alatt álló, közép-lengyelországi Popowóban született. Munkatáborba hurcolt apja a háború vége után két hónappal meghalt, édesanyja nevelte fel. Az ipari iskolában villanyszerelőnek tanult, majd autóelektronikai műszerészként dolgozott. Katonai szolgálatának letöltése után, 1967-ben a gdański Lenin Hajógyárban helyezkedett el. 1970 decemberében, az élelmiszerárak emelése miatt kirobbant tengermelléki munkásmegmozdulások idején a hajógyári sztrájkbizottság egyik vezetőjeként részt vett az állampárt vezetőjével, Edward Gierekkel folytatott tárgyalásokon. 1976 júniusában politikai tevékenysége miatt elbocsátották. Néhány munkanélküliként eltöltött hónap után a gdański Zremb építőipari üzemben kapott állást. Innen 1979 januárjában kellett távoznia, mert részt vett az illegális Baltikumi Szabad Szakszervezeti Mozgalom szervezésében, szerepet vállalt a tengermellék dolgozóinak tiltakozó megmozdulásaiban.
1980 nyarán, amikor az újabb áremelések miatt országszerte munkásmegmozdulások kezdődtek, Walesa szervezte meg a Lenin Hajógyár sztrájkbizottságát, a legenda szerint az üzembe a sztrájk kezdete után a kerítésen átmászva jutott be. Augusztus 31-én ő írta alá a kormánnyal kötött megállapodást, amely kimondta a munkások sztrájkhoz való jogát, és engedélyezte független szakszervezetek létrehozását. Az ennek nyomán létrejött Szolidaritás Szakszervezet (Solidarnosc) hamarosan tízmillió tagot számlált, a szakszervezetet vezető Walesa neve világszerte ismertté vált.
A kiharcolt viszonylagos szabadságnak az 1981. december 13-án kihirdetett hadiállapot vetett véget; a Szolidaritást betiltották, vezetőit házi őrizetbe helyezték. Walesát csak 1982. november 12-én bocsátották szabadon, a hadiállapotot pedig 1983 júliusában oldották fel. Az újra a hajógyárban dolgozó Walesa nem sokkal később, 1983 októberében máig egyedüli lengyelként megkapta a Nobel-békedíjat, amelyet felesége vett át – Walesa ugyanis attól tartott, hogy nem engednék vissza hazájába. A nyolcvanas években folytatta szervezőmunkáját, miközben a hatóságok folyamatosan zaklatták.
A társadalmilag elszigetelődött, a gazdasági helyzet javítására képtelen állampárti vezetés 1989 februárjában kénytelen volt tárgyalást kezdeni a hivatalosan még illegális ellenzékkel. A kerekasztalnál áprilisra egyezség született részben szabad választások kiírásáról és a Szolidaritás legalizálásáról. A voksolás a Szolidaritás elsöprő győzelmét hozta, Walesát parlamenti képviselővé választották. Az ellenzék elismert vezetőjeként sokat utazott a világban, hogy támogatást szerezzen a demokratikus változások véghezviteléhez, amerikai útja során felszólalhatott a Kongresszus két házának együttes ülésén, ami a külföldiek közül addig csak Lafayette márkinak és Sir Winston Churchillnek adatott meg.
Walesa nem volt kibékülve azzal, hogy az egykori ellenzék az állampárt képviselőivel kormányozzon, és „nem akarom, de meg kell tennem” mottóval elindult az elnökválasztáson. A második fordulóban a voksok 75 százalékát kapta. Lengyelország 64 év után első szabadon választott köztársasági elnökét 1990. december 22-én iktatták be hivatalába. Hivatali ideje alatt tekintélyelvű irányításra törekedett, emiatt számos bírálat érte még egykori szövetségesei részéről is, és 1993-ban szakított a Szolidaritással. Népszerűsége megcsappant, az 1995-ös elnökválasztáson kemény és erőszakos választási hadjárata ellenére is alulmaradt a baloldali Aleksander Kwaśniewskivel szemben. Elnöksége utolsó napján, 1995. december 22-én – nyugati politikusok példáját követve – megalapította a Lech Walesa Intézetet, amely elsősorban a Szolidaritás Mozgalom és a lengyel politikai átmenet történelmi szerepének ápolására fókuszál.
Walesa az elnökválasztási kudarcba nehezen törődött bele, 1996 tavaszán – talán dacból – egy időre visszament villanyszerelőnek a hajógyárba. Saját pártot alapított, de a 2000-es elnökválasztáson csupán a szavazatok 1,1 százalékát sikerült megszereznie, s a megalázó vereség után bejelentette visszavonulását a politikától.
Walesa személye, politikája sokféleképpen értékelhető, történelmi szerepe azonban nem vitatható. A sztrájkmozgalmak és tiltakozó akciók megszervezésével ott bábáskodott a lengyelországi demokratikus átalakulás bölcsőjénél. Kiváló szónokként meggyőző szavaival a forrófejűeket lehűtötte, a kevésbé elszántakat feltüzelte, ha kellett, katolikus hite erejére hivatkozott. A karizmatikus Walesa számára a munkásvezér volt az igazán testhez álló szerep, az államfői politizáláshoz nem sikerült megtalálnia a hangot.
Hazai megítélését nagyban befolyásolja az egyre több bizonyítékkal (2017-ben szakértői vizsgálat igazolta aláírása hitelességét) alátámasztható vád, hogy a hetvenes évek első felében Bolek fedőnéven együttműködött a kommunista állambiztonsággal. Walesa ezt hevesen tagadja, de annyit elismert, hogy hibát követett el. Az ügynökvád miatt pert indított egykori harcostársa, majd elszánt politikai ellenfele, az akkori államfő Lech Kaczynski ellen is. Kaczynski emiatt nem hívta meg a katyni vérengzés 70. évfordulója alkalmából 2010 áprilisában az oroszországi Szmolenszk közelében tartandó megemlékezésre – az államfőt és kíséretét szállító repülőgép lezuhant, utasai életüket vesztették.
2004-ben Lech Walesa nevét vette fel a gdański repülőtér, életéről 2013-ban Andrzej Wajda készített filmet Walesa – A remény embere címmel. Walesa nős, 1969-ben kötött házasságából nyolc gyermeke született, egyik fia, Jaroslaw 2009–2019 között európai parlamenti képviselő volt.
Nyitókép: dpa Picture-Alliance via AFP / Pool AP / Markus Schreiber
