Felhőpárbaj - TAO TE

 

Bár a Tao Te cím Lao-Ce Tao Te King - Az út és az erény könyve című kötetére utal, Fehér Ferenc új darabjában inkább csak a gyakran említett, egymást feltételező ellentétpárok köszönnek vissza asszociatív módon. Ugyanis Lao-Ce kínai filozófus - akinek neve öreg gyermeket jelent - a taoizmus nagymestere volt, és úgy tartotta, hogy minden a saját ellentétéből születik (például a lét és a nemlét, a könnyű és a súlyos, a szép és a rút, a rossz és a jó egyaránt), a megvilágosodáshoz pedig kizárólag a nem-cselekvés, az ellen nem állás és a vágyakról (birtoklásról) való teljes lemondás vihet közelebb. De azért a szóróanyagon idézett Lao-Ce- vagy Heidegger-idézettel való szorosabb kapcsolatot nem érdemes erőltetni, a testek folyamatosan billegtetett egyensúlyi helyzetének vagy játékos küzdelmének megfigyelése ez esetben sokkal célravezetőbb.

 

Két fiatal férfi üldögél a földön, előttük apró szőnyeg, rajta három kalács és pár fürt szőlő. Nyugodtan néznek maguk elé, majd komótosan eszegetni kezdenek. A hangsúlyosan lelassított jelenet a lustán pihenő szereplők álmatag falatozásával, céltalan merengésével mintegy megállítja, időtlenné teszi a pillanatot. Aztán amikor vajkenő késsel kezdik nyiszatolni a szereplők a fonott kalácsot, a zene dominánssá válik, élénk szkreccselés felesel a lassan leváló szeletekkel. Ez szellemes húzás, mert a koreográfus egy zenei poénnal köti össze a két hasonló (ámbár 90 fokban elfordított) mozdulatot.

 

Az előadás zenei világát Fehér Ferenc és Kovacsovics Dávid találta ki: nem kevés eklektika és humor rejlik benne. Az eleddig lassított felvételre hasonlító, békésnek tűnő figurák kalácsukat elfogyasztván a harmadik, megmaradt darabra vetve magukat hirtelen kést rántanak (méretes kenyérvágót), és meglepő gyorsasággal lerendezik egymás között az ügyet. 

 

A darab jórésze nem más, mint egy végtelenített párbaj a két táncos között, aki mintha szimbiózisban élne, mintha nem is létezne társa/ellenfele nélkül. (Ennyiben valóban  visszaidézik a Tao Te King szövegét.) Küzdelmeik egyrészt játékosan stilizáltak, mintha csupán egy számítógépes játék vagy marionettszínház figurái lennének, máskor pedig egy abszurd komédia vagy még inkább egy furcsa burleszk hőseiként lépnek fel. Rengeteg a földközeli mozgás - a hempergés, zuhanás, forgás, kúszás -, és minden mozdulatot, amelyet elkezd az egyik táncos, a másik fejez be. Olykor mintha valóban ölre mennének, zakójuknál fogva rántják meg a másikat, átlépik, átugorják a testét, sőt, felszaladnak a gerincére, máskor viszont csupán a levegőt csépelve mímelik az összecsapást, vagy csak egy-egy dühös fújással semlegesítik egymást, mint a kóbor macskák.

Dózsa Ákosnak nem ez az első darabja a koreográfussal, már a Dűnékben kiderült, hogy milyen harmonikusan illeszkedik a jellegzetes Fehér Ferenc-féle, groteszken akrobatikus mozdulatvilágba, de a jelen kettősben az is nyilvánvalóvá válik, hogy kettejük figurája milyen jól kiegészíti egymást a színpadon. Az eddig leginkább Szabó Rékánál, a Tünet Együttesben és Mándy Ildikó Társulatának előadásaiban felbukkanó fiatal táncos a Tao Te című darabban összehasonlíthatatlanul  izgalmasabbá válik, mint eddig, talán mert jobban feltűnik a humorérzéke, játékossága, mint korábban. Igazán érdekes helyzet áll elő, mert a két táncos folyamatos kontrasztban van egymással. Fehér Ferenc rezzenéstelen, magabiztos tekintettel pásztázza a közönséget, míg Dózsa Ákos kizárólag befelé néz. Egyiküknek a derűs pimaszsága, másikuknak az elszántsága érdekes, és jó ráérezni a két táncost összekötő figyelemre, barátságra, hasonló humorérzékre is.

 

Örömteli az is, hogy Fehér Ferenc viszonylag folyamatosan színpadon van, hiszen mostanában a harmincas-negyvenes koreográfusok-táncosok sora dönt úgy, hogy nem szerepel az előadásaiban táncosként, ez pedig elképesztő pazarlás. Hiszen ebben a korban a személyiségnek sugárzása, erős svungja van a színpadon, nem okos dolog lemondani erről az előnyről. Fehér Ferenc persze mindig is kivételes képességű, rendkívül szuggesztív előadó volt, de jó látni, hogy nem csak megőrizte ezt a képességét (amellett, hogy sokkal tudatosabb, magabiztosabb lett), hanem képes arra is, hogy fiatal táncosát, Dózsa Ákost adott esetben szintén helyzetbe hozza. Ez a nagyvonalú mellérendelő viszony a koreográfus számára - ebben biztos vagyok - szerencsére természetes, de gondoljunk csak bele, akad-e rajta kívül akár egyetlen, igazán domináns hazai táncos egyéniség, aki hasonlóan gondolkodna. Meggyőződésem, hogy a színpadon egy erős táncos mellé soha nem untermannok és udvarhölgyek kellenek, nem tárgyiasított bábok, hanem egyenrangú társak, és örülök, ha ezt a gondolkodást végre valakinél viszontlátom.