Steinbeck híres regényéből Spiró György készített az Új Színház számára színpadi változatot. Hogy mennyire dolgozott szabadon, s mennyire rendelés alapján, nem tudhatom, az adaptáción mindenesetre komoly ambíció érződik. Spiró valóban a regényhez, s nem Elia Kazan kultikus, James Dean főszereplésével készült filmjéhez nyúlt, s megpróbálta a többgenerációs családregény majd? minden fontos motívumát, fordulatát a szövegbe tömöríteni. Felemás érzéseket kelt bennem az eredmény. Egyfelől ha valóban ez a feladat, nemigen lehet jobban megcsinálni (a drámaszerkesztés, a motívumok összeállítása tényleg megérne egy jóval hosszabb elemzést is), másfelől az elkészült verzió mégsem győz meg arról, hogy nem lenne-e több a kevesebb. Vagyis hogy nem lenne-e szerencsésebb beérni a fiúk történetével, melyben a múlt titkai a drámai csomópontokban nagy erővel, s a történetet nem ismerő néző számára meglepetésszerűen robbanhatnának ki. Ez a verzió jóval részletesebben fejthetne ki olyan motivációkat, melyek most némiképp a homályban maradnak, s jóval pontosabban dolgozhatná ki a szükségszerűen némiképp elmosódottabb, az optimálisnál kézenfekvőbbnek érződő kapcsolatokat.
Ám ha szerző és rendező így döntöttek, az mindenképpen következményekkel jár a stílusra, a játékmódra vonatkozóan. Ezek a következmények viszont kevéssé tűnnek végiggondoltnak a Szikora János rendezte előadásban. A játék erősen stilizált, szimbolikus térben zajlik: a rendező tervezte díszlet lényegét tekintve nem változik, s nem is a nagyobbacska sárkupacra emlékeztető domb, vagy az otthont jelképező kalyiba a leghangsúlyosabb eleme, hanem a haragosan felhős, gyönyörűen megvilágított égbolt. Nemcsak a tér jelöli ki egyértelműen az asszociációs kereteket, s határozza meg az atmoszférát, hanem a színpad két szélére ültetett, a jelenetközökben szerephez jutó négy énekes is. Ám maga a játék mindvégig reálszituációkból építkezik. Szikora meg sem próbál olyan nyelvet találni, mely illeszkedne a kerethez, s esetleg a nyilvánvaló biblikus asszociációktól eltávolodva emelné szürreális-szimbolikus síkra a történetet (szerencsére a Káin-Ábel allegóriát sem próbálják az alkotók túlzott vehemenciával szánkba rágni). A kép és a játékmód kontrasztja azonban semmilyen sajátos jelentést nem kölcsönöz az előadásnak, míg az időbeli ugrásoknak köszönhetően a reálszituációk hitele gyengül. Az adaptációból következik, hogy a két főszereplő valamelyik felvonásban saját életkorától jelentősen eltérő alakot fog megjeleníteni. Szikora ráadásul keresztbe osztja a szerepeket (gondolom, abból a megfontolásból, hogy az első részben Kate, a másodikban Adam alakja hangsúlyosabb), így amikor egyikük jóval kézenfekvőbb, realisztikusabb eszközökkel élhet, másikuk enyhén stilizálni vagy markírozni kénytelen. Ez csorbítja az egyes szituációk hitelét, s valószínűleg nem kis része van abban, hogy kevés a valódi feszültséggel, erővel telítődő jelenet. S minden bizonnyal abban is, hogy a legtöbb alakításnak nincs íve, s feltűnően sok a bizonytalan hang.
Gáspár Sándor az első felvonásban nemigen tud mit kezdeni a naiv ifjú szerepével: Adam Trask alakja már-már komikusnak, hiteltelennek tűnik. Innen indulva nehéz a második felvonásban eljátszani a végletes idealizmusával családja tragédiáját előidéző férfi drámáját ? nem csoda, ha ennek lehetősége csak egy-két jelenetben sejlik fel. Petrik Andrea az első részben nem Kate szimbolikusan ördögi lényét hangsúlyozza, hanem inkább a saját maga által sem tisztázott okokból örökké menekülő, normális életre képtelen nő alakját dolgozza ki - hol igen intenzíven, hol kevésbé meggyőző eszközökkel. Ennek a figurának viszont egyszerűen nincs kifutása a darabban, hiszen Kate mégis csak tudatosan gyilkol és válik teljesen magára maradt, szerencsétlen szörnyeteggé. Ez is oka lehet annak, hogy a második felvonásban megjelenései nem válnak igazi drámai csúcspontokká - no meg az is, hogy e jeleneteket inkább a színészi technika működteti, az igazi erő hiányzik belőlük. Huszár Zsolt ugyan pontosan hozza az apai szeretetet hiába szomjúhozó, céltalanul lázadó fiút, ám nem tudja igazán jelentékennyé, formátumossá növeszteni Caleb alakját. Száraz Dénes beletörődni látszik abba, hogy Aron szerepének árnyalására az adaptáció nemigen nyújt lehetőséget. Nemes Wanda sikeresen talál egy kissé fád alaptónust Abra alakjához, pontosan érzékelteti az érzelmek változását is, csak azok erejének megjelenítése marad ki játékából. Baksa Imre inkább csak az alapszíneit tisztázza Charles szerepének: a Kate-hez fűződő ambivalens érzéseknek csak a körvonalai sejlenek fel. Derzsi János (Lee) nagy rutinnal hoz egy olyan figurát, melynek kliséi számtalan más darabból ismerősek, míg Nagy Zoltánnak sem az adaptáció, sem az előadás nem ad lehetőséget arra, hogy Samuel Hamilton jelentőségét akár csak közelítse a regényben elfoglalt helyéhez. Aminek egyenes következménye az is, hogy Szikszai Rémusz aljasul ügyeskedő Will Hamiltonja sem kap hangsúlyt. Az egyenetlen, széttartó alakítások nem tartják össze az egyébként is ritmusproblémákkal küszködő játékot: a mind nehézkesebben előregördülő előadás jelenetekre esik szét. Nemcsak sajátos, a kerethez passzoló színházi nyelv nem születik, de megrázó, felkavaró, magával ragadó emberi drámát sem láthatunk.
