A mese vékonyka és elkalandozó, de ahhoz éppen elégséges, hogy a cirkusz, színház, zene, tánc komplexitását megcélzó, a narratív fogásoktól nem idegenkedő ún. új cirkusz alapanyaga legyen. A különféle cirkuszi eszközök ? kötél, karika, spirál, gömb, gurtni, hinta, kínai rúd ?, továbbá a hangszerek ? szaxofon, trombita, tangóharmonika, gitár, nagybőgő, klarinét, tuba, egyebek ? nyelvén előadott történetfoszlányokból legemlékezetesebben az udvarlás, szerelmeskedés, szerelmi halál, újraéledés jelenetei rajzolódnak ki. A Francia Cirkuszakadémia huszonegyedik végzős évfolyamának növendékei a Krétakörrel közösen létrehozott s a Fővárosi Nagycirkuszban bemutatott diplomafüzére tizenhat vizsgázót-pályakezdőt ? négy lányt, tizenkét fiút ? vonultat fel, akik (mintha csak utcai ruhában, egyszerű diákviseletben lennének) a lehető legtermészetesebben azonosítják a manézst az élet piacával. Közelebbről meg nem határozott köztéren zajlik minden, a fiatalok élethelyzetére, életérzésére valló, kóborlókat, kéregetőket, kalandozókat szerepeltető esemény, cselekmény. Például egy ifjú hölgy fekete köteleken felmászik a magasba és elhelyezkedik aprócska ülésén; hamarosan egy, majd még egy legény keresi kegyeit, a testi ügyesség révén próbálva felérni hozzá. Ez egyiküknek sem sikerül. Erőfeszítésük közben módjuk van egymást kioktatni a széptevés filozófiájáról. A meghódítatlan leányzó azután elég hosszasan aszalódik petrezselymet árulva a sátortető alatt, mert odalenn a porondon előkerülnek más ifjú hölgyek és további legények, hogy immár ők kápráztassák, leckéztessék, kegyeljék, kergessék egymást a cirkusz-szentivánéjben, mint megannyi Hermia, Helena, Demetrius, Lysander. A szakadozott história töltete persze nem shakespeare-i, inkább a kissé megemelt mindennapias nyelvezet alakítja a néha lapos vagy bő lére eresztett (többek közt az eleve elrendeltség tényét feszegető, valamint a szakmára, a hivatásra líraian reflektáló) szöveget.
A közönség nem annyira a ? fordításban kivetítve olvasható ? párbeszédekre kíváncsi. Az attrakció az est sava-borsa. A mutatványok cirkuszi értelemben nem nyaktörően nehezek. Annyira mégis, hogy akadjon köztük, amely harmadik nekibuzdulásra sem sikerül. Különösen szép a két különféle öngyilkossági-feltámadási jelenet, viszont akadnak hosszú percek, amelyekben üresen billeg a koreográfia. Schilling Árpád rendező a helyenkénti lassúságban is érvényesített tempóérzéke, a produkció diákos humora mindent kedvező fénybe von. Létrejön a publikummal a ?professzionális kapcsolat?, a belátott egymásrautaltság veszem-adomja: az egyik artista cigarettáért eseng a nézőkhöz fordulva, cserébe ?pofára esem egy hátraszaltóból? ígéretet tesz, kap cigarettát, pofára esik. Ebben az elterülésben, máskor egy piros, lepattanó orrgomb jelzésében, egy abszurd-morbid ? lapáttal feleségagyonverős ? viccben virul a bohócéria is.
Az utcazenére emlékeztető élő és a diszkóból felcsapó gépi muzsika hullámain ér prológusától epilógusáig a látványosság. Az elején egy ember álomvalósága íródott pörögve ? írógépkopogás ütemére ? egyetlen karika testátlójába, a végén tizenhatan csimpaszkodnak az összehegesztett karikákból képzett mászókára. Egyes számtól a többes számig tart az új cirkusz meséje. A harsányság nélkül kedélyes, könnyed francia fiatalok udvariasságból egyszer-egyszer magyarul is megszólalnak, egy négybetűs magyar szó kimondásából merítve a bátorságot, s még cinkosabban elnyerve általa a közönség kezdettől érezhető rokonszenvét. A rokonszenvet, mely a teljesítmény mellett a meg is énekelt felicit?nak, a hivatás boldogságának, az uralt testnek, a közös munkára koncentráló léleknek kijár.
