Megjelent az EZ. Hogy érzitek most magatokat?
Olivér: Én nagyon jól. Ilyenkor, amikor megjelenés van, minden reggel ünnepelek kicsit, akár a Papaverről, akár a filmzenekarról van szó. Meg is szoktam várni az éjfélt, hogy meg tudjam nézni, tényleg ott van-e a dal vagy a lemez, és kicsit ünnepeltetem is magamat otthon. Én mindig nagyon örülök ennek.
Gábor: Én is örülök, de ha válaszolhatok kicsit „magyaros”, mélabús stílusban, azt sajnálom most, hogy nem tudjuk ezt a zenekarral közösen, alkalomhoz illően a Csúcs büfében megünnepelni, ahogy egyébként tennénk. A Csúcs zárva, az egyik zenekari társunk pedig Berlinben van, meg persze egyébként sem igazán találkozunk, szóval most csak a karantént tiszteletben tartva tudunk örülni.
Több változás is érte a zenekart tavaly. Csorba Lóci és Burucs Szabi kiszálltak, új dobosotok lett, aztán jött a vírus. Hogy éltétek meg ezt az időszakot?
G.: Már a Rossz versek előtt is születtek dalok, mikor a filmhez még nem is írtuk meg a könyvet. Mivel a dalok magja szöveggel együtt hozzám köthető, ezek mindig furcsa szinkronitást képeztek, ami nem feltétlenül csapódik le a filmben. A Rossz versek után eltelt egy időszak és úgy döntöttünk, nem kell arra várni, hogy az, amit meg akarunk mutatni, egy másik művészeti ágban is megfogalmazódjon, ezért elkezdtünk zenekarként új dalokon dolgozni.
Ekkoriban történtek a változások. Lóci jelezte, hogy szeretne teljesen a Lóci játszikra koncentrálni, Szabi pedig vidéken él, emiatt úgy érezte, ez most sok neki, noha régebben projekt szintjén működött a zenekar, volt olyan, mikor fél évig vagy még több ideig nem zenéltünk együtt. Új dobost kerestünk, és ez lassú folyamat volt. Olyan emberre volt szükségünk, aki énekelni is tud, mert Szabi is vokálozott a dobok mögött, emellett Lóci is, így két vokalistát kellett pótolnunk. Most egyelőre ezt a szerepet Vincenzo (Vincenzo Pellechia, a zenekar dobosa – a szerk.) tölti be.
O.: Nekem ez kicsit más, mert ennél a „projektszintű” résznél még nem voltam jelen. Én akkor jöttem, mikor fel kellett énekelni a Rossz versekhez készült Te nem című nagylemezt. Akkor Gábornak már voltak olyan dalötletei, amikkel szeretett volna foglalkozni, így nekem ez az éles váltás nem volt meg. Én belecsöppentem valamibe, aminek volt egy tempója, és ez meg is maradt. Azt nagyon sajnáltam, hogy Szabi és Lóci kiszálltak, és tartottam attól, hogy el fogom veszíteni ezt a fajta a zenei élményt, mert volt az a pont, amikor el kellett döntenünk, hogy akkor keresünk-e új tagokat és zenekar leszünk, vagy nem. Féltem ettől, mert ekkorra már túl fontos volt ez az egész ahhoz, hogy nagyon rossz legyen megválni tőle.
Most teljesnek érzitek a zenekart?
O.: Én teljesnek érzem. Nagyon meg akartuk csinálni ezt a kislemezt. Ma december 14-e van, tavaly pedig december 16-án volt az első stúdiónap, amikor ezeken a dalokon kezdtünk dolgozni. Volt köztük olyan, amit Gabi eleve korábban megírt már. Amikor az ember sokat foglalkozik egy adott dalcsokorral, szeretné megmutatni, már csak azért is, mert egy bizonyos időszakban születtek a dalok, és így ezt is tükrözik.
G.: Én is teljesnek érzem, de ez akkor alakult ki bennem, amikor idén nyár végére elkezdett összeállni. Amikor koncerteztünk, és nem volt már stressz. Ehhez hozzátartozik, hogy a tagok kiszállásával sok minden átalakult, például egyikünk sem ugyanazt gitározza már, mint korábban. Nekem sok mindent át kellett venni Lóci részeiből, máshogy kellett felosztanunk a dalokat, és természetesen Vincenzo is máshogy dobol, mint Szabi. A hangzásunkban, az alapvető dolgokban változtunk, és szerintem nyár végére elértünk egy összeért állapotot. Készültünk a lemezbemutatóra, aztán történt, amit mindenki tud, leállt minden, nem volt hova tervezgetni. De úgy éreztük, ennek a kislemeznek ki kell jönnie idén.
Meséljetek kicsit a lemezről. Hogyan, meddig készült, hogy állt össze ez az 5 dal?
G.: A Szőke lettél volt, aminek már nekiálltunk a Rossz versek filmlemez készülésekor, aztán újracsináltuk az egészet. A tavaszi karantén minden előkészületünket lenullázta. Pont előtte lépett be Vincenzo a bandába, nevettünk is, hogy végre megvagyunk, megvan a dobos, aki vokálozik, szeretjük egymást, működik minden, erre a képernyők elé a szobáinkba korlátozódik az élet. Tavasz végén, nyár elején kezdtünk úgy próbálni, hogy felmentünk Kálmi és Koroknay Andris (Kálmán András, a zenekar billentyűse és Koroknay András, a zenekar basszusgitárosa – a szerk.) stúdiójához, a Studio Einzhoz, és kipakoltuk a cuccokat az előtte lévő kocsifeljáróra. Van is egy fotó, ami pont ezt az időszakot mutatja be: azt nézzük rajta mind, hogy esni fog-e, mert akkor sztornó a próba, és az ablakon át vissza kell pakolnunk mindent. Így kezdtük összerakni a dalokat.
O.: Azzal, hogy meghoztuk ezt a döntést, hogy ez tényleg egy zenekar lett, az is járt, hogy Gábor mint szerző is elkezdett így gondolkodni az egészről. Pont annak tett be a karantén, hogy szerettük volna együtt összerakni ezt az anyagot közös élményként, és ilyen formán ez hatással volt arra is, ahogyan most megszólalnak ezek a dalok. Távolabb vannak a szerzőközpontúságtól, ami leginkább az első lemezen tetten érhető (de másodikon is lehet érzékelni). A mai zeneipari trendek és a médiafogyasztás változásai miatt a zenekarozás sokkal nehezebb dolog, a jelenlegi helyzet a szólóelőadóknak kedvez: valaki otthon megír egy dalt, felveszi, producereli, és ha zenekarban gondolkozol, ez eleve nehezebb pálya. Mi együtt akartuk összerakni az anyagot, amitől pedig még nehezebb volt.
Melyik a kedvenc dalotok az új anyagról?
O.: Nekem a Művészet, szerintem annak a legjobb a szövege. Szeretem azt énekelni, hogy „ez a kisgyerek régen elveszett”. Ezzel a dallal tudok leginkább azonosulni.
G.: Az Ez most azt szeretem épp leginkább, talán az újdonság varázsa miatt is, ugyanis ezt fejeztük be utoljára. A demóját valamikor tavasszal csináltam otthon, és ahhoz képest nagyon sokat változott, pont azt érzem benne, amiről Olivér beszélt, a zenekarként való „működést”. Ennek szeretnék a jövőben minél nagyobb teret adni, és ezt úgy mondom, hogy tisztában vagyok a makacsságommal.
Elég jól összecsiszolta a csapatot ez a közös munka.
G.: Amit én a leginkább szeretek a filmkészítésben, hogy nem kivitelezőkkel, hanem alkotótársakkal dolgozol együtt. Akkor is, ha vannak konkrét elképzeléseid, teret adsz annak, hogy mások ehhez hozzátegyenek, esetleg újrafogalmazzák. Nekem sok időbe telt belátni és felfogni, hogy a zenélésében és a koncertezésben is ez az igazán jó. Az első két-három évben a lámpaláz és az izgulás jutott eszembe, ha erre gondoltam, és ezen a nyáron ezzel a formációval éltem meg, hogy élvezem a koncertet, együtt játszani a dalokat, amikhez mindenki hozzátesz valamit a maga hangszerével, stílusával.
Mit jelent számotokra ez a kislemez? Ha olyasvalakinek mesélnétek róla, aki nem ismer titeket, mit mondanátok, milyen az EZ?
G.: Én nem tanultam marketinget, viszont sokat találkoztam olyanokkal, akik ezzel foglalkoznak, meg aztán a művészélet minden elemében benne van, hogy valahogyan próbálsz kommunikálni. Talán emiatt csak agyonhasznált, rossz eszközök jutnak eszembe. Tudom, hogy szokás valamilyen sikeres, külföldi zenekarhoz hasonlítani a tiedet, és biztos, hogy lenne is ilyen, de ezzel inkább nem próbálkoznék. Azt mondanám, hogy ez a lemez elég szabad, nem túl bonyolult (olyan értelemben, hogy én írom az alapmagját, ami aztán többrétegűvé válik a zenekar közreműködésével).
Elég egyszerű és elég őszinte,
nem próbál csak azért popzene lenni, hogy minden áron az emberek fülében csengjen.
O.: Nekem ez a lemez a zenekar útkeresős anyaga. Itt most nincsen film, így nincs annyi referenciapont, nem voltak ilyen szempontok, hogy ez most ehhez a hangulathoz vagy jelenethez kapcsolódik, ezáltal szabadabb és kísérletezőbb. Minden zenekarnak vannak ilyen lemezei, ilyen időszaka, mikor keresik és fejlesztik a saját hangjukat, nekem itt ez tetten érhető. Nem kapcsolódik filmhez vagy valami máshoz, csak megmutatjuk, hogy itt vagyunk, ez egy zenekar, és most így szólalunk meg. Nekem ezt jelenti, és én amúgy is nagyon szeretem az ilyen dalokat, lemezeket, mert szerintem ezek a legőszintébbek.
Őszinte – ezt mindketten kiemeltétek. Nekem is ez volt az első benyomásom, már csak a szövegek miatt is.
G.: Nekem a szövegek az elmúlt másfél-két évet reprezentálják. A Rossz versek utáni időszakot, a káoszt, azt a fajta szorongást, amit nem csak a covid, hanem a korábban is jelen lévő klímaproblémák idéztek elő. Olyan kérdések fogalmazódtak meg bennünk az utóbbi években, amik régebben nem igazán voltak a mindennapok részei, bár lehet, hogy jobban jártunk volna, ha azok. Mint például az, hogy vajon mi lesz az életünkkel harminc év múlva. Ezek a feszültségek erősen érezhetőek az Ez most azban és a Szélben, míg a Szőke lettél vagy a Művészet inkább személyes történetmesélés.
O.: Minden ember életében vannak olyan pillanatok, amikor csak nézünk ki a fejünkből, és egyszer csak rájövünk, hogy igen, ez a valaki én vagyok, én élem az életemet, ez a test az én 3D-s kiterjedésem. Van ilyenkor ez a rövid ideig tartó tudatosság, hogy nem csak vagyunk és tesszük a dolgunkat, hanem létezünk. Ilyenkor rácsodálkozunk arra is, mi vesz minket körül. Szerintem ezért is jó cím az EZ. Nekem valami ilyesmit jelent ez a lemez,
amikor két szempillantás között megvan ez a felismerés.
Két dalt már korábban megmutattatok a közönségnek, nyáron kijött a Szőke lettél, ősszel pedig a Szél, ezeket már koncerten is játszottátok. Hogy szerepeltek a dalok?
O.: A sikeresség nyilván közösségi élmény, mert egy ember nem elég hozzá, de nálam ez kevésbé központi kérdés. Az érdekel inkább, hogy ha például egy olyan dalról beszélünk, mint amilyen Szél, az egy emberből mit hoz ki. Hogy érteni, érezni lehet-e, miért született, és miért pont akkor, abban a sűrű, bizonytalan időszakban osztottuk meg, amikor javában zajlottak az SZFE körüli támadások, miközben eleve nehéz volt derűsen látni a mindennapokat a vírus miatt is. Hogy átjön-e másoknak az a zeitgeist, ami szerintem abban a dalban benne van.
És volt ilyen visszajelzés?
G.: A Szél egy finoman, minimalistán induló dal, ami aztán szépen épül. Van benne egy rész, egy drámai csúcspont, amit a stúdióban egy ideig nagyon zajosnak érzetünk. Egyszer kipróbáltuk, milyen lenne, ha a drámai feszültséget a csenddel próbálnánk elérni. Olivér ezt a részt, a dal utolsó refrénjét szinte ordítja, és az ezt követő csendet kétszer is megéltem élőben nyáron, egyszer az Őrségben egy kicsi fesztiválon, ahol először játszottuk a dalt, aztán a Pontoonon. Amikor sok ember együtt csendben hallgat valamit, annak van egy borzongató energiája, és ezt nagyon jó érzés volt tapasztalni.
O.: Egyébként szerintem dalszerzőként egy közönségben csendet csinálni nagyobb mutatvány, mint ujjongó tömeget. Olyankor lehetsz biztos benne, hogy tényleg figyelnek arra, amit csinálsz.
Mi jön ezután, mik a terveitek?
G.: Szeretnénk egy klipet az Ez most azhoz. Szeretnénk turnézni, koncertezni, tervben van egy következő kislemez, ami ennek a kiegészítése, ehhez demo szintjén már készülőben vannak a dalok. Sok minden jó lenne, ami nem csak tőlünk függ. Én akkor lennék a legboldogabb – függetlenül attól, hogy nekünk lesznek-e majd –, ha legalább járhatnánk koncertekre. Jó lenne nyáron elkészülni az új kislemezzel. Van emellett egy másfél éve tolódó, határon túli turnénk is. Sok tervünk van, amivel már régóta várakozóállásban vagyunk.
Zeneileg pedig azt érzem, hogy ezt az irányt kéne folytatnunk. Most már többet gyakorlok, emiatt is bátrabban kezdek bele a dalírásba. És szeretnék többet kísérletezni. Olyan dalokat írni, amik nem feltétlenül egy hangulatot adnak át. Ezt szeretem az Ez most azban. Abban három hangulat van, ami összefonódik, és ettől izgalmasabb, nagyobb kihívás. Szeretjük az első lemez dalait is, de a négy akkord korlátozza az embert a sokszínűbb, kísérletezőbb működésben. Márpedig ez a zenekar sokszínű. Van benne két ember, akik reggae zenén nőttek fel, Olivér egy teljesen más irányból jött, Vincenzo pedig egy másik országból. És persze ő is más vonalat képvisel, ha a viccet félreteszem. Sokfajta módon nyúlunk a dalokhoz, és ennek jó lenne minél nagyobb teret adni.
O.: Nekem a fő motivációm a zenekarba való belépéshez az volt, hogy szerintem Gábor kiemelkedően jó dalszövegíró. Az első lemez valóban nagyon egyszerű, de én egy finom vonalat szeretnék a zenekarozásban és az ő szerzőiségében megtalálni. Hogy ne csak azért szóljon valami valahogy, mert mi egy zenekar vagyunk, hanem
mindig azt a dalt szolgáljuk, amivel épp foglalkozunk.
Ami miatt Gábornak az Ez most az a kedvence, nekem éppen az ellenkezője miatt a Művészet: azt gondolom, hogy ezt a szerzői minőséget, amit Gábor képvisel, akkor lehet leginkább érvényre juttatni, ha nem feltétlenül a zenekar, hanem a dalok érdekeit képviseljük. Ez nehéz dolog, mert akármelyikünk egójába beleütközhet. Ha például van egy dal, amit Gábor egy oktávjában a legjobb énekelni, akkor ne énekeljem csak azért, mert én vagyok az énekes. Én ezt az arany középutat szeretném megtalálni. Szerintem ez ennek a zenekarnak erőssége.
Aki még nem tette volna, a következő 23 percet szerintem érdemes a zenekar kislemezére szánni, én biztosan ezt fogom tenni. Élőben ugyan nem láthatjuk őket egy darabig, de december 22-én, kedden a szentendrei Barlang klub közvetíti online a koncertjüket.
Fotók: Vajda Réka
Olvastad már? Tavaly nyáron itt interjúztunk a zenekarral, Szendrey-Nagy Olivérrel pedig itt beszélgettünk tavasszal.
