Idén itt volt végre Phil Anselmo zenekara, a Down, először járt Pesten az elmúlt évek legjobb új zenekara, a DevilDriver, mégis az amerikai Machine Head hegyaljai fellépése ígérkezett az év koncertjének. Első két lemezük abszolút megkerülhetetlen, tökéletes műalkotás, ki is érdemelték vele az addig nem létező neothrash címkét mint műfajbesorolást - nem jelent ez mást, mint hogy megújították a műfajt, hogy olyat hoztak létre, amit előttük senki, azóta viszont rengetegen (próbálkoznak vele).
Nem is volt más jelentős fellépő a Hegyalja Fesztivál második napján - minek is? Ha nekem annyit mondtak volna, hogy itt lesz a Machine Head Tokajban, viszont semmi másra nem maradt pénz, és még a bort is vizezni fogják - akkor is gondolkodás nélkül megvettem volna a vonatjegyet és a belépőt. Ehhez képest oltári erővel vágott pofán a felismerés a koncertlemezről ismert intro után: az a beazonosíthatatlan massza, ami a színpad felől szól, és félpercenként talán egy dobütés hallatszik ki belőle, nem más, mint a Machine Head koncertjének első száma. A fesztiválok sokszor nem a stúdióközeli hangzás miatt jók, és tény, hogy Hegyalján se léphetne fel minden színpadon a Londoni Filharmonikus Zenekar, de azért az, hogy ne ismerjem fel, melyik számot játsszák annak ellenére, hogy minden lemezüket több tucatnyiszor hallottam, több mint kellemetlen.
Talán beletörődnék (ha ilyenbe bele lehetne), hogy nem is az év, de az évtized csalódása lesz a koncert, mikor nagyjából a negyedik számra - None But My Own - javul valamicskét a helyzet. A Machine Headet Phil Demmel gitáros tökéletesen egyedi hajlításai és riffjei teszi azonnal felismerhetővé - ezek jó része vész el a masszában, mindvégig, mert teljesen nem javul meg a hangosítás az utolsó percekig sem.
Pedig a zenészek pontosan játszanak, Robb Flynn hangja semmivel sem rosszabb, mint lemezen, és bár Demmel és Adam Duce basszer meglehetősen unottan mászkálnak a színpadon, Dave McClain látványos dobjátéka és főképp Robb Flynn őszintének tűnő lelkesedése kárpótol. (Őszintének tűnő, mondom: hiszen épp azért szeretjük annyira a Headet, mert ennek a fickónak minden szava őszintének tűnik.) A setlist ellenben nem túlzottan izgalmas: a 2003-as koncertlemez "kötelező" darabjai (alaposan szelektálva, a gyalázatosan rossz Superchargerről például csak a Bulldozer hangzik el és tarol le mindenkit), kiegészítve az újabb lemezek néhány dalával. A két lassú szám - The Burning Red és Descend the Shades of Night - helyett jobb volna három gyors, mellettük meg néhány ritkán játszott; így egy kiváló közönséggel és egy hálás frontemberrel hallottuk egy zseniális zenekar "best of" számainak felét - a másik felét inkább csak "észleltük" -; megvalósult egy álmunk. Láttuk a Machine Headet élőben.
