Ha az ember rád keres a Wikipédián, akkor az oldal algoritmusa Ágoston Pétert, Horgas Ádámot és Auksz Évát dobja fel „kapcsolódó oldalakként”.
Ágoston Péter az öcsém és a kollégám is, bár színpadon folyamatosan elkerüljük egymást. Horgas Ádám a pályám egyik meghatározó alakja. Auksz Éváról meg biztosan tudja az internet, hogy szimpatizálok vele. Csak egyszer, Dunaújvárosban dolgoztunk együtt, de az nagyon jó volt. Az alkatunk is, a hangfajunk is hasonló. És ha jól tudom, ő is hosszú társulati tagság után lett szabadúszó, mint én, és nagyon jó szerepeket játszik. Remélem, rám is ez vár majd szabadúszóként.
Számos zenés és prózai szerep van mögötted. Milyen korszakokra bontanád a pályádat?
A kezdet az egri színházhoz kötődik. A szüleim a zenekarban játszottak, ezért sok előadást láttunk, amiket aztán otthon az öcsémmel elő is adtunk. Hálás vagyok nekik, hogy bár a színház árnyoldalát is látták, nem beszéltek le minket róla. Kamaszkoromban aztán több előadásba is bekerültem. Csizmadia Tibor igazgatása alatt szuper csapat volt ott, igazi színházi műhelymunka folyt, és sokat lehetett tanulni a szakmáról.
Mégsem a színművészetire, hanem a Miskolci Egyetem magánének szakára jelentkeztél.
Nekem annyira összekapcsolódott a színház a zenével, és annyira imádtam énekelni, hogy nem is volt kérdés az énekszak. Közben továbbra is játszottam Egerben. Aztán Kéringer Lászlónak, a mesteremnek köszönhetően bekerültem az operettszínház énekkarába és az Operett Akadémiára. Így egyszerre végeztem el a két iskolát.
Mégsem az Operettben találtak meg a feladatok.
A legjobb döntés volt az életemben, hogy jelentkeztem a Centrál Színház castingjára, ahol az Egy nyári éj mosolya című előadáshoz kerestek komolyzenei képzettségű szereplőket. Ekkor hatalmas fordulatot vett a szakmai életem. Egyrészt mert megkaptam a szerepet, másrészt mert Puskás Tamás szerződést ajánlott. Ott váltam színésznővé. Egyből mély vízbe dobtak, muszáj volt helytállni. Hét év alatt nagyon jó szerepeket bíztak rám, és közben vendégművészként több helyen is kipróbálhattam magam. Például a Magyar Színházban. Ott találkoztam először Horgas Ádámmal, aztán az újabb közös munkánk, a Lepkegyűjtő következett, ami több mint kétszáz előadást ért meg.
A következő állomás a Szegedi Nemzeti Színház; gondolom, ehhez is köze van Horgas Ádámnak.
Igen. Különleges a munkakapcsolatunk: inspiráljuk egymást; érti azt, ahogyan én működöm, és azt hiszem, én is értem őt. A személye biztosíték volt számomra, hogy nem fogok rosszul járni, ha az amúgy biztos és szeretett budapesti tagságomat feladom. Fantasztikus szerepekkel csábítottak Szegedre. Olyan rendezőkkel dolgoztam együtt, mint Alföldi Róbert, Mohácsi János, Vidovszky György, Peller Károly, Barnák László vagy Szőcs Artur, akiktől rengeteget tanulhattam a próbaidőszakok alatt.
Hogyan fogadtak Szegeden?
Csakis jó tapasztalataim vannak a vidéki léttel kapcsolatban. Nagyon összetartóak a szegediek, jó csapatba csöppentem. Nyitottan fogadtak nemcsak engem, hanem mindenkit, aki oda szerződött. Maga a város is fantasztikus. A közönség nagyon kíváncsi volt ránk, és ezt a robbanásszerű indulást katartikus volt megélnünk. Ehhez valószínűleg kellett a vezetőség gondolkodásmódja; az, hogy tisztelik és elismerik a színház múltját, és mégis nagyon nyitottak szakmailag. Egy ilyen szellemiségű színházban játszani minden színész vágya. Különböző gondolkodású és stílusú rendezőket hívtak, és ez nagyon jó hatással volt a társulatra. A pandémiás helyzetben előfordult, hogy rendező nélkül kellett próbálnunk, és a csapat nemhogy leeresztett volna, hanem még nagyobb erőbedobással, 110 százalékos lelkesedéssel dolgozott.
Miért döntöttél mégis úgy, hogy a szabadúszást választod?
Egyrészt a magánéletem Budapesthez köt, másrészt nagyon megterhelő volt a folyamatos kétlakiság. Úgy éreztem, hogy szétdarabolódom. Mérlegelnem kellett, hogy meddig bírom a „bőröndből bőröndbe, utazástól utazásig” életet. Jólesett, hogy Szegeden megtarthatom néhány futó előadásomat.
Milyen érzés a biztosat hátrahagyni a bizonytalanért?
Furcsán érzem magam. Ilyen helyzetben még sosem voltam. Eddig mindig társulattól társulathoz szerződtem, mindig tudtam, mi vár rám. Vágyom rá, hogy megtudjam, hol lehet a helyem ebben a szakmában. Kíváncsi vagyok, hogy milyen az, amikor az ember a saját maga ura.
Mint említetted, a következő munkád újra Szegedhez köt. Te játszod a West Side Story főszerepét a Szegedi Szabadtérin.
Nagyon örülök, hogy Rosta Mária producer és Alföldi Róbert bizalmat szavazott nekem. Szeretek Alföldi Robival dolgozni, mert nála úgy érzem, hogy mindig lépek egy kicsit előre. Remélem, most is így lesz. Bernstein zenéje pedig lenyűgöz. Úgyhogy nagyon várom az újabb közös munkát.
Mi lesz azután?
Világéletemben pozitívan álltam a dolgokhoz. Az élet folyamatosan jó helyekre terelt. Bízom abban, hogy ezután sem lesz másként. Ha nagyon nagy szerencsém lenne, akkor megtalálnának zenés és prózai feladatok. Boldog lennék, ha forgathatnék is; most, hogy könnyebb lesz egyeztetnem, remélem, a sorozatkészítők is gondolkodnak majd bennem.
Szakmailag és szellemileg is úgy érzem most magam, mint egy sportoló a jó edzőtábor után, amikor magabiztosan indulhat a versenyre. Felkészülten várom a szabadúszás minden kihívását.
Nyitókép: Ágoston Katalin. Fotó: Wágner Csapó József
