A summás megfogalmazás remekül foglalja össze a zsűri válogatásának fő szempontját, ami tehát a kép minőségére irányult, nem a témára. Az objektivitást segíti a számos kategória is, hiszen így nem lehet előnye a tragikusabb témának, ami mindig jobban hat a szemlélőre. Tegyünk próbát. Álljunk be a terem közepére, forduljunk körbe: a tágas helyen szellősen elhelyezett tablókon jól belátjuk a kiállítás nagyjából felét. Melyik képhez lépünk elsőként? Mit választunk kezdőpontnak? Melyik fotó lesz a mágnesünk? Én egy távoli fal mellett sorjázó fekete-fehér képsorhoz indultam, ahol egy szakállas, sovány, aszkéta, meggyötört férfiarc sötétjéből két hatalmas szemfehérje világít, mint Rembrandt sötét képein az ellenpontos fény világosa. Ide léptem, pedig tőlem egy méterre színes léggömbök, vízben csúszkáló gyerekek forgataga hívott. Nem a vidámság, az életöröm, hanem a bánat, a fájdalom volt az én mágnesem, és nem a színek sokasága, hanem a fekete-fehér kontrasztja parancsolta, hogy arra induljak. Beletrafáltam. Gárdi Balázs képsorai nyerték el Hír/Sorozat kategóriában az első díjat. Érdekes, hogy a mellette levő színes képek témája ugyanaz, mint az övé: Afganisztán. Alkotójuk, Tim Hetherington második díjat nyert velük, ám övé lett a sorozat egyik képéért a WPP fődíja. És még itt is van párhuzam: ez a kép egy harcban töltött nap után kimerülten ledőlő, megpihenő katonát ábrázol, ugyanilyen témájú fotója Gárdi Balázsnak is van. Előbbi színes, Gárdié fekete-fehér. A szabadban, egy sziklára hanyatlik ez a megfáradt katona, rajta csak a kimerültség érződik. Hetherington katonája kopár belső téren hanyatlik hátra, szeme nyitva, karját egyik szeme elé emeli. Tartásában, mozdulatában, tekintetében több van, mint fáradtság. Lemondás, értetlenség, értelmetlenség, kétség: mivégre vagyok itt, mivégre a pusztulás, mikor lesz már végre, mi lesz velem? Velünk? A világgal? Mednyánszky László hadi tudósításként festett képein látni ilyen tekinteteket a katonákon. Így válik festészetté a fotó. Így emeli a valóság pillanatait örökkévalóvá a kamera. Mi kell a jó képhez? Jó pillanat. Türelem. Éles szem. A szerkesztés és arányok tökéletessége. Pontos mérce. Korunk dinamikusan lüktető, örökmozgó világában a kimerevített sorsnak, időnek felkiáltójel-értéke van. A fotóművészet teszi ki az írásjeleket a nagy mozgásban: megállít, felhívja a figyelmet, ránk kiált és kérdez. E műfaj fontosságára jól éreztek rá 1955-ben, amikor Hollandiában megalapították a World Press Photo szervezetet. Vándorkiállításai azóta milliókhoz viszik el minden évben a sajtófotózás legmagasabb szintű alkotásait.
Ezt teszi ma is, akkor, amikor a színvonalas fotózás értéke némiképp csökkent a fényképezés világméretűvé válásakor. Mióta mobiljával mindenki csattintgat, halványabb, gyengébb képek özöne árasztja el a sajtót: a hangsúly a tudósításon van, nem annak színvonalán. Egy ilyen kiállítás azonban magasra állított lécet is jelent, összehasonlítást a tömegmunka és a meggondolt, magas színvonalú teljesítmény között.
Kurd harcos hátulról: derékig érő bronzbarna haj alól kikandikáló gépfegyver (Philippe Dudonit), afganisztáni női portrék (Lana Slezic), betlehemi háztetők felett csupasz falon játszó, lebegő gyerekek, egyikük a falból kimeredő dróton áll, szinte repül (Christopher Anderson), nyugdíjas barátnők totyogő félcipői közt egyikük kezében citromsárga falevél aranylik (Carolyn Drake), maratoni célbaérők arcára a kimerültség ró fájdalmas maszkot (Erik Refner), egyetlen falevél a kihalástól fenyegetett nanum fáról (Fang Qianhua) vagy a budapesti meleg-felvonuláson megdobált sérült, akinek homlokán a sebhely mint golyónyom teszi ki a felkiáltójelet a hazai elvadult utcai élet ellen Szigetváry Zsolt 2. díjas képén. Ezek voltak az én mágneseim. És végül jó volt úgy eljönni, hogy azokhoz a bizonyos színes léggömbökhoz léptem (Massimo Siragusa): távoli ciprussor a vízparton, tarka léghajósereg fölötte, tükörképük a vízen ringatózva gondolatjelet ír: van vidámság is az életünkben. Csak meg kell látni.
