Felmutatni életeket - Interjú Bérczes Lászlóval

Már nem ez az első rendezése itt a POSzT-on a kaposvári Csiky Gergely Színházzal, tavaly például a Bányavakság című darab szerepelt a Találkozó versenyprogramjában. Milyen érzés ismét visszatérni ide, Pécsre?

Kaposváron vagyok három éve, ez három kaposvári rendezést jelent egymást követően. Az mindenképpen jó érzés, ha az ember munkáját a zsűri a versenyprogramba beválogatja. Az idei POSzT hangulatát azonban ez a jelenlegi háborúskodás tönkreteszi. Én nagyon rosszul érzem magam minden háborús helyzetben: most egy ilyen szituáció áll fenn, én pedig nem értek ehhez. Alkati kérdés is ez: én ilyenkor félrelépek, hagyom, hogy mások csatározzanak. Mindegy, kinek van igaza, valamennyi igaza biztosan mindenkinek van. De háború idején ezt már nem vizsgálgatják, csak lövöldöznek. Én a hasonló szituációkból mindig menekültem.

Sosem volt még olyan POSzT, amin én csak ennyi ideig, csak néhány napig maradtam. Tegnap egy beszélgetésen kellett részt vennem: muszáj volt, mert én vagyok az, aki a párbeszédet forszírozza, azt, hogy álljunk szóba egymással, mindegy, ki milyen oldalt képvisel. Nem létezhet olyan helyzet, amit meg sem próbálunk megbeszélni egymással. Ilyen szituáció csak egy valódi háborúban állhatna fenn, de hát örüljünk annak, hogy ilyen háború jelenleg nincsen. A POSzT-nak véleményem szerint egy ünnepnek kellene lennie: ez a színháznak az ünnepe kellene, hogy legyen, így is indult ez sok évvel ezelőtt. Van persze hiányosság, amit javítani lehetett, kellett volna: ki kellett volna ezt a találkozót használni például arra is, hogy külföldieknek megmutassuk a magyar színház legjobbjait. Ezt csúnya szóval showcase-nek nevezzük, egy bizonyos vásárrá fejlődhetett volna ez a találkozó. Ehelyett azonban az egész más irányba haladt.

Tegnap kétszer is szerepelt rendezése, a Szigorúan ellenőrzött vonatok a Nagyszínház színpadán: hogyan fogadta a közönség?

Nem szokta bevallani az ember, ha épp itt nem ment jól az előadás: valójában a Szigorúan ellenőrzött vonatok délután és este is hozta a formáját, nem hivatkozhatunk tehát arra, hogy mi lett volna, ha máshogy láthatta volna a közönség vagy a zsűri. Ez az előadás épp ilyen. Kaposváron január óta tizenhatszor játszottuk már a darabot, mindet megfelelő szinten, soha nem volt nagy baki. A humorát a darabnak itt, Pécsen, valamiért nem vették, pedig Kaposváron tizenhatszor valamiért igen. Most mindkét előadáson csak néztünk egymásra a színészekkel, nem értettük a közönség reakcióit. Senki sem hibázott, csak a nézők szoktak a darab humorára sokkal erősebben reagálni. Ugyanakkor nem mondhatom, hogy nem fogadták jól, csend volt és figyelem, jól meg is tapsoltak minket. Én olyan előadásokat szeretek rendezni, amelyekben a nevetés és a sírás valamiképp összeér: akármelyik hiányzik is, valamit nem jól csináltunk, nem jól csináltam. Nevetés itt most valamiért nem volt. Mi megtettük pedig, amit tudtunk.

Bohumil Hrabal kisregénye a Szigorúan ellenőrzött vonatok: Jiří Menzel filmadaptációjára valamennyire mindenki emlékszik. Mennyire volt nehéz ettől elszakadni?

A filmet jól ismerem, többször láttam is: most próbáltam nem megnézni. Ugyanakkor arra törekedünk, hogy magát a híres pecsételős jelenetet sikerüljön hangsúlyosan színpadra vinni. Mert ha valaki ismeri ezt a filmet, akkor ez a jelenet, ?a pecsételős rész? jut eszébe róla. Ennél a részletnél a filmhez mindenképp hűségesek szerettünk volna maradni. De a színpadra állítás során én a kisregényt követtem, azt böngésztem folyamatosan. Az elsődleges célom az volt, hogy a hrabali gazdagságot, a szövegben található nyelvi szépségeket átadjam. Ez is oka annak, hogy az adaptáció során a narrációs módszerhez folyamodtam: ahhoz, hogy a szereplők folyamatosan narrálják önmagukat és a másikat, ahogy szituációkba keverednék, ahogyan a szerepükbe-szerepükből ki-belépkednek. Nem azért fordultunk ehhez az ötlethez, hogy valami különöset csináljunk, hanem azért, hogy ne vesszen el a hrabali prózának a gyönyörűsége. Azt szerettem volna menteni. Inkább tehát a kisregényhez fordultunk: aztán, amikor bajba keveredtünk, nem volt mese, megnéztük, hogyan oldották meg a jelenetet a filmben. Ilyenkor kisegített az is, az az igazság.

Maga a kisregény hogyan talált Önre?

Ahhoz a generációhoz tartozom, amely többek között Hrabalon nőtt fel. Talán a mostani fiataloknak Hrabal neve nem sokat mond, de Magyarországon egy idősávban ő népszerűbb volt, mint például az akkori Csehszlovákiában. Nálunk nagy kultusza volt, faltam a könyveit. Úgyhogy nagyon nem kellett megtalálni, Hrabal ott volt mindenütt. A kedvenc íróim egyike, ha nem a kedvencem: olyan sokszínű a világ, az emberi élet, ő pedig épp ezt a gazdagságot tudja visszaadni. Ezt a megfejthetetlen sokszínűséget képes írásaiban visszaidézni. Azt nem állítanám, hogy nekem ez a színpadon sikerül, de szeretnék erre törekedni. Nem fekete-fehérben fogalmazni. Ezt a titkot, ami egy ember élete, nem megfejteni, mert megfejthetetlen - de felmutatni. Ebben Hrabal segíteni tud.

A Szigorúan ellenőrzött vonatok története a második világháború idején játszódik, de a jól ismert, nagy történelmi eseményektől távol. Mégis, minthogyha ezeknek a ?kisembereknek? a története valamilyen módon épp annyira tragikus lenne, mint a világháború többi történéseié?

Ami velem, tehát mindenkinek saját magával történik, annál nincs fontosabb az adott életben. Ez nem önzés vagy szerepek eltúlzása. Itt minden egyes emberre gondolok, hétmilliárd emberre külön-külön. Hogy magából a történetből említsek egy példát: Milosnak végül is sikerül a darabban férfivá válnia. Ott fekszik a lánnyal kielégülésben, boldogságban: ennél fontosabb ezzel az emberrel nem történhetett. Mindeközben Drezdát bombázzák. El is hangzik, hogy mintha olyan vörös lenne az ég: Drezda lesz az. Nem kell tudni, de lehet tudni: Drezdában sok százezer ember halt meg épp akkor. A világegész szempontjából természetesen ez egy fontosabb történés, de Milosnak a saját jelenénél nem lehet fontosabb. Végül is ez is kell ahhoz, hogy utána ő legyen az, aki majd felmegy a szemaforra, aki a szigorúan ellenőrzött vonatot felrobbantja. Minden egyes ember fontos, mindegy, hogy kicsi vagy nagy. Az adott életteljesség a legfontosabb. Mondják, hogy a kisemberek élete a nagy történelmi összefüggések szempontjából lényegtelen: de ezek a ?kis? életek összeérnek. Erről az összeérésről szerettem volna részben beszélni.

Ahogy a szakmai beszélgetésen is elmondtam, nekem a legfontosabb regény-motívum a befejezés. A filmben Milost lelövik, bezuhan a vagonba, és látjuk, hogy a vonat elviszi őt. Hozzám a kisregény befejezése közelebb áll: itt Milos és a német katona lelövik egymást, és Milos lezuhan a katona mellé, egymásba gabalyodva fekszenek az árokban, fogják a másik kezét. Nekem ez volt a fontos: hiszen a német katonának a története ugyanolyan érdekes lehet, csak nem az van megírva. De ennek a két embernek, az ellenségeknek a találkozása a legfontosabb számomra ebből a meséből. Ezt próbáltuk a darab befejező képével aláhúzni.

Rozs Tamás zenéje és Háy János dalszövegei kísérik az előadást: Háy Jánosnak nem ez az első anyaga, amelyet színpadra visz, elég a Nehéz című Háy-darabra gondolni a Bárka Színházban. Miért Háy Jánost kérte fel a szövegek megírására?

Jánosnak a történetei épp ezekről a ?kisemberekről? szólnak, méghozzá pontosan a sírás-nevetésnek a határvonalán. Valóban, rendeztem már tőle a Gézagyereket, a Nehezet, a Pityu bácsi fiát is? Van köztünk egy olyan baráti- és munkakapcsolat, amelyben jól megértjük egymást. Négy-öt szót írtam le neki a Szigorúan ellenőrzött vonatok dalaihoz, hogy mire gondolnék én egy-egy dalszöveg esetében, és ez elég is volt neki. Kellett persze ehhez az is, hogy ő Hrabalhoz úgy viszonyuljon, mint én, kellett hozzá a több mint tízéves baráti kapcsolatunk is. Azt ígérte, októberre ír majd nekem egy új darabot.

2011-ben érkezett Kaposvárra: mit érdemes tudni az ottani színházi életről? Lelkes közönség a kaposvári?

Én Kaposvárra művészeti vezetőként érkeztem, most már ?csak? rendező és dramaturg vagyok. Lassan negyedik éve dolgozom ott, és nekem ezekre az évekre szükségem is volt ahhoz, hogy most már azt merjem mondani: Kaposváron otthon érzem magam. A kaposvári színházi élet nekem nagyon szorongató, ijesztő, kétségbeejtő is volt, hiszen én részben a Csiky Gergely Színházon is nőttem fel a nyolcvanas években. Az ember elvárhat egy bizonyos bizalmat, de azt el is kell nyerni. Én úgy érzem, lassan a kaposvári társulattól ezt a bizalmat megkapom. Ők nagyon tartózkodóak minden idegennel szemben. Talán nem is baj ez, hiszen a bizalom sem ingyen van. Most, négy év után már nem szorongva lépek be az épületbe.

Konkrétumokról szólva: úgy gondolom, hogy ezek alatt az évek alatt sok hibát elkövettünk, de sok pozitív dolgot is fel tudunk mutatni. Szerintem az eddigi legerősebb évadot zárjuk. Teljes meggyőződéssel és vitathatatlan elfogultsággal mondom, hogy a Szigorúan ellenőrzött vonatok mellett bizonyosan ?POSzT-képes? színvonalú volt a Horváth Csaba által rendezett Magyar Elektra, és az Augusztus Oklahomában is Guelmino Sándor rendezésében, Udvaros Dorottyával a főszerepben. Ez a két előadás véleményem szerint nagyon magas nívójú, büszkék lehetünk rájuk. Azt gondolom, hogy egyre erősebb a társulat, egyre színvonalasabbak a produkciók is.

A közeljövőben milyen rendezéseit láthatja a közönség?

A Bányavakság megy tovább, immár harmadik éve, és a Szigorúan ellenőrzött vonatok is marad a műsoron. A Nemzeti Színház szerencsére befogadta a Mulatságot, amelyet még a Bárka Színházban hoztunk össze, és továbbjátsszuk ott a Nehezet is. Négy előadásom van tehát, most ősszel pedig egy stúdió-előadást is fogok rendezni a Nemzeti Színházzal közös produkcióban: ez egy kortárs ír szerző, Conor McPherson A gát című drámája.

Az együttműködésben mi, kaposváriak mindig az élen jártunk: ennek most teljesen praktikus okai vannak. Egy stúdió-előadást elkészíteni ugyanannyi energia, mint egy nagyszínpadit, de az előbbiek, mivel még a bérletes darabok között sem szerepelnek, egy vidéki kisvárosban jó, ha tízszer színpadra kerülhetnek. Ezért gondoltam, hogy ha kooperációban készítünk előadásokat, és azokat egy másik színház is játssza, akkor azok életben tudnak maradni, akár évadokon át is. Ilyen a Bányavakság is, amelyen a Pécsi Nemzeti Színházzal közösen dolgoztunk, Jon Fosse Tél című darabját pedig a Pesti Magyar Színházzal készítettük el együtt. Ezek bizonyítják az ötlet életképességét: mind máig létező előadások. Ha A gát jól sikerül, Kaposváron is elő lehet venni később is: ha közben Budapesten is játsszuk, él az előadás. Ha mindig életre kell kelteni három-négy hónaponként, annak nem látom értelmét. Közben pedig várom Háy Jánost is, aki a Halott ember című novellájából ír egy darabot: ezt nem a kaposvári csapattal, hanem valószínűleg a Nézőművészeti Kft.-vel fogjuk előadni.

Fotó: Tibenszky Móni Lisa; Kálmándy Ferenc (forrás: poszt.hu)