Szerzőnk könyve azonban így készült, egy felnőttnyomdában. Minden elemét, szavát, fordulatát már gumiba öntötték régen, hogy lusta írók és olvasók nyomdázhassanak vele. Egyik figurát szappanoperából vették, a másik történetet bulvárlapokból, a harmadik fordulatot egyszerűen csak a Flaubert vagy Hernádi közhelyszótárából. Nem állom meg, hogy Flaubert-től ne idézzek egy idevágót a színésznőkről: "Elképesztően buják, egész éjjel dorbézolnak, milliókat tékozolnak el, aztán a szegényházban végzik." Ez a regény összefoglalása is lehetne.
Elképzelhetetlen, hogy Lévai Katalint mi vonzotta e kiégett hősökben és cinikus kapcsolataikban. Egy gyönyörű, ám alkoholista színésznő és egy karrierista, kiégett politikus viszonya a téma, szerelemnek kendőzve. A siker talán, szereplői sikere érdekelte. Ami közhely elmondható színházról és politikáról (az utóbbi piszkos és cinikus, hm), az itt is van, meglehetősen vitatható költői képekben, például: "A nézők a színházban el akarnak szakadni a valóságtól. [...] A színész szétpattintja a fénygubót, amely addig körbezárta, és kifejti magát a világ számára." (71. o.) Igen, Olvasó, kifejti.
Lévai nem szembesíti hőseit saját sorsukkal - az utolsó oldal Story-magazinos fordulata, amelyben a színésznő "beismeri, hogy ezúttal vesztett", mégsem tekintendő felismerésnek -, a szerző sem veszi tudomásul szereplői életútját, nem elemzi, hanem szinte maga is csak cinikusan nyugtázza: hát ez van... Hogy a józsefvárosi születésű, amúgy tehetséges lány sorsa hogy vezet a sikerhez és ugyanakkor az alkoholhoz és a rossz férfikapcsolatokhoz, arról nem tudunk meg semmit, nehogy a magunk függőségeit, rossz kapcsolatait, szaporodó ráncait felismerhessük és ezzel megkérdőjelezzük életünket, melybe már belenyugodtunk. Pedig ez az egyetlen dolga lenne egy könyvnek: hogy jól összezavarjon. Ettől most nem kell félni.
Mások - szereti írni szerzőnk a hőseiről. Ezek a hősök mások, Mariann, a színésznő más, akárcsak az a politikus, akibe beleszeret: "más, mint azok a férfiak, akik a sarkában lihegtek". A leíráshoz azonban nincsenek szavai: szereplőit nem tudja megjeleníteni, helyzetekben megmutatni, cselekvésre vagy önelemzésre bírni, csak kívülről reflektál rájuk, így: ők mások. Minden a kétdimenziós általánosság szintjén marad, politikai nézet, színházi stílus. Bármennyire lelkesedik is az író a színésznőért, nem látjuk sem a színészt, sem a nőt, egyiket sem tudja jellemmé gyúrni. "A kritikusok megírják, hogy ilyen egy nagy színész" - olvassuk. Nem, a tisztelt szerző téved, a kritikusok nem azt szokták megírni, hogy ilyen egy nagy színész, hanem hogy milyen. Addig rágják a ceruza végét, amíg le tudják írni, hogy például mi (volt) a különbség Jászai Mari és Blaha Lujza vagy Básti Juli és Udvaros Dorottya között, milyen a játékuk, a személyiségük. Ezek a jótékony kritikusok a 72. oldalon még nagy színésznőnek tartják a hőst, hogy aztán mint hiénák a könyv vége fele már csak arra lessenek, hogy mikor "csinálhatják ki" őt. Hogy közben mi történt - támogató kritikusokból hogy lettek csúnya nénik és bácsik, akik csak a nagy tehetség elveszejtésére törnek -, nem tudni. (Az "utálom a kritikusokat" - közhelyet is, íme, megkapjuk.) Lehet, hogy közben Mariann kiégett volna? Felzabálta az alkohol meg saját életének üressége? Nem, ezt a felzabálást nem látjuk. A színésznő hamvassága minden alkohol és cigarettamennyiség után is, mit ad isten, érintetlen.
"A" férfi első találkozásuk pillanatában megdicséri a nő lábát - borzongok e szexista fordulattól -, következő alkalommal a nő berúg mellette, harmadik találkozáskor már a férfi körúti randevúlakásában omlik karjaiba. Szép tiszta szerelem, nem? Mit akar ez a nő? Hogy "eleven testén forró férfikezek" gyűrjék a műselyem alsóneműt? Egy olyan férfié, akikre "mint pillangók a fényre" szálltak már ifjúkorában a nők? Látod-e olvasó (nő- avagy hímnemű legyél is) mit vár e nő e férfitól? És mit nyújt e mellesleg sokkal idősebb férfi a nőnek? Lévai Katalinban meglepő módon nem háborog az esélyegyenlőségi miniszter, amikor ilyeneket ír, és nem átallja ezt szerelemnek nevezni. "A szerelemben mindent szabad" - ez könyvének alcíme, és messzemenőleg egyetértenék, ha egy pillanatig is szerelemről lenne itt szó, nem mondjuk félreértésről, szexről hazugságba csomagolva. Ez a férfialak a középszerűség és közönségesség díszpéldánya: nemcsak vízben úszó teamécsesekkel és füstölőkkel várja lakásában a tűsarkat viselő, címlapról kiszemelt színésznőjét, aki, mint hallottuk, "más", mint az összes eddigi látogatója e laknak, hanem a régi Nemzetit ajándékozza neki medál formájában, "színaranyból", a nemzet színésznőjének - remélem a Duna-parti vízbedőltnek kicsiny mását - , brrr. A kis színesek és a kép teljessége kedvéért e felnőttnyomdában készül még egy hiteltelen, bölcs cipészlegény, ki Isadora Duncan mezítlábas táncáról futtat eszmét, egy HIV-fertőzött meleg rendező a politikai korrektség kedvéért meg egy csúcslaza exbarátnő ("csúcslaza életet éltem", mondja, jaj!) - hogy legyen efféle beszédmód is a könyvben. Papírmasé.
Vastagon sminkelt világ ez, s a fő sminkes maga a szerző. Aki szintén el akar feledkezni a valóságról, olyan, mint a színházeszménye. A férfi Molnár Ferenc Az üvegcipő című darabjának híres Irma-szerepében látja először választottját. A rendszerváltás első éveiben vagyunk, hősnőnk legkevesebb 36 éves. Számolj utána, olvasó. Irma, a szegény kis cseléd Molnár szerint 19. Vajon mennyi púder kell e szerephez?
