A legtöbb interjúdban előkerül, hogy nem szereted, ha erősen elválasztják egymástól a bábszínészi és a színészi hivatást. Miért fontos ez számodra?

Nem számomra fontos, csak folyton felmerül a kérdés, hogy miért választottam a bábszínészetet. Ráadásul általában úgy hangzik az érdeklődés, mintha valami földöntúli dologról lenne szó. Olyankor mindig elmondom, hogy engem ez a színházi forma talán jobban érdekel, mint a klasszikus értelemben vett prózai színház. Sokat ad hozzá a báb ereje, a képzőművészet, nagyon erős atmoszférát teremt. A színházban nekem az atmoszféra és a karakterek megteremtése a legfontosabb.

Gyerekkorodból emlékszel meghatározó előadásokra?

Sokat jártam a bábszínházba is, láttam például A diótörőt, amit most újítottunk fel, és csaknem 15 éve játszom benne. De én elég messziről indultam a színház felé. A családunkban nem volt semmilyen előzménye. Kelenföldön nőttem fel, a legközelebbi színház a Karinthy Színház volt, úgyhogy oda jártam a legtöbbet. Ott láttam először például a III. Richárdot is. Elvarázsolt, hogy egy előadásra beül több száz egészen különböző ízlésvilágú ember, akik pár óra alatt mégis ugyanazt a közösségi élményt élik át. A színház ereje nyűgözött le, ami magával ragadja az embereket.

A Szerb Antal-kód, avagy a Pendragon legenda

Gyerekként te is igyekeztél ugyanígy magaddal ragadni a társaidat egy-egy verssel, rögtönzött játékkal?

Alapvetően zárkózott vagyok, ezért csak akkor, ha megtaláltak valamilyen feladattal. Általános iskolásként Pató Pál urat játszottam egy előadásban, és nagyon élveztem, hogy ha jó ritmusban sikerült benyögnöm, hogy „Ej, ráérünk arra még”, akkor hangosan nevettek. Attól fogva verset mondtam, énekeltem, és rájöttem, hogy ha ötszázan néznek, kevésbé izgulok, mint ha be kell mennem a boltba párizsiért. A színpadot könnyen belakom. Nekem időnként a hétköznapi, prózai dolgok szorongatóbbak, nehezebben tudok velük mit kezdeni.

Mit szóltak a szüleid, amikor bejelentetted, hogy színész leszel?

Időnyerés céljából az Államigazgatási Főiskolára akartam felvételizni, mert nem tudtam biztosan, hogy mit szeretnék csinálni. Érdekelt a színház, nagyon szerettem volna gitározni, de ködösnek tűnt, hogy azt mondjam: művész leszek.

Játszottál zenekarban is?

Egy református zenekarban és ifjúsági együttesekben gitároztam, de semmi komoly. Anyukám vette észre, hogy a Kolibri Színház stúdiójában színészi játékra, bábjátékra és zenélésre egyaránt szükség van. Fogtam a gitáromat, és vittem a Dal a ravaszdi Shakespeare Williamről című számot Cseh Tamástól, előadtam egy bábos etűdöt, és felvettek. Egy évet töltöttem ott, aztán indult a Meczner–Csizmadia bábszínészosztály.

Kisrigók

A bábszínészképzés az egyetemen akkor még gyerekcipőben járt.

Előttünk volt már egy osztály Békés András vezetésével. Abból a csapatból kevesen lettek bábosok; akadtak, akiket a prózai rostáról irányítottak át oda. A mi osztályunk már kimondottan ezt a szakmát akarta megtanulni, és Meczner János a Budapest Bábszínház igazgatójaként vállalta a feladatot, hogy oktatócsapatot szervez, és kineveli az utánpótlást. Ahogyan az elején felvetetted: a színészmesterség-órákon mi is a Sztanyiszlavszkij-módszerrel dolgoztunk. Az első félévben csak állatábrázolásokkal foglalkoztunk. Emlékszem, jártunk az állatkertbe, és lestük, hogyan mozog egy ló, egy lajhár vagy mik a jellegzetességei egy hörcsögnek. Erős volt a pantomimképzés, M. Kecskés Andrástól nagyon sok hasznos dolgot tanultam. De a módszer alapja a prózaisokhoz hasonló volt.

Soha nem okozott számodra nehézséget a zárkózottságod?

Szerintem most már tudom mozgósítani azokat az energiákat, amire szükségem van. Eleinte félszegen próbálkoztam, nehezen indultam el. Sokat jelent, hogy a bábszínház társulatában ismernek, és tudják, hogy nem az első napon fogok mindent megmutatni. Nem azért, mert nem szeretném vagy nincs bennem, hanem mert nem állok rá készen. Nekem idő kell, hogy felszabaduljak, és belakjam a teret. Nemrég olvastam Simenon krimijét, amiben Maigret felügyelő azt mondja magáról:

ő nem megérti a dolgokat, hanem átitatódik velük.

Én is így működöm: amellett, hogy megértem a szöveg és a szituáció lényegét, átitatódom a produkcióval, a rendező mondanivalójával, az előadás formájával. Mielőtt azonban előadnám itt a rendkívül komoly embert, hozzáteszem, hogy szeretek „parodizálgatni”, hangokat utánozni, hülyéskedni, nevettetni. Felszabadultabb lettem az évek során. De továbbra is fontos, hogy merjek bénázva vagy kérdezve próbálni, nem akarok rögtön mindent tudni.

Kisrigók

Hogyan jött az első színházi zeneszerzői munkád?

Dunai Tamás tanított minket zenés mesterségre, és igazán jó hangulatú vizsgákat csináltunk. Az egyikben szükség volt hangszeresekre, így beszálltam gitározni. Aztán Blasek Gyöngyi egyik árnyjátékvizsgáján is együtt muzsikáltunk: Pethő Gergő dobolt, Schneider Jankó fuvolázott, Ács Norbi elővette a basszusgitárját, én pedig gitároztam. Attól fogva bekerültek az osztályba a hangszerek, és amikor Tengely Gábor a Bernarda Alba házát rendezte, megkért, hogy írjak dallamot egy szövegrészre. Aztán a Kosztolányi-verses előadásunkba is írtam zenét. Amikor bekerültem a bábszínházba, rengeteg munkám volt, több szerepet kellett átvennem, és nem jutott időm ilyesmire. De azóta már több darabba írtam zenét, és nagyon élvezem.

Könnyedén megy?

Kísérletezem. Leülök a billentyűk elé, vagy egy gitárral a kezemben elindulok valamilyen skálából, néha fütyörészek, és rátalálok egy-egy dallamra. „A szövés ősi művészete” – így mondta Keith Richards, a Rolling Stones gitárosa, ösztönös zeneszerzője.

A saját kedvedre is előveszed a hangszert?

Igen, bár mostanában kevesebb időm van. A gyereknevelés, a filmek és az olvasás komoly vetélytársak, szóval többet kéne gyakorolni.

Mit olvasol?

Mindenfélét: a kortárs magyar szerzőktől a krimikig, a saját örömömre. Kötelességből nehezen olvasok.

A rendezés foglalkoztat?

A rendezést akkor tudnám elképzelni, ha olyan alapanyag jönne szembe, amit feltétlenül el akarnék mesélni, amelyről vízióm lenne, és megjelenne a lelki szemeim előtt egy konkrét szereposztás, lehetőleg általam ismert művészekkel. Halkan megjegyzem: volt már olyan, hogy megjelent… Meg persze ha lenne időm tisztességgel felkészülni rá. A rendezéssel együtt járó rengeteg egyeztetéstől, megbeszélésektől, határidő-betartásoktól és „hajcsárkodásoktól” meglehetősen fázom. De azért nem zárkózom el a dologtól.

Tizenhét éve vagy a Budapest Bábszínház társulatának tagja. A közösség biztonságérzetet ad?

Igen, számomra a bábszínház a bázis. Soknak hangzik a 17 év, de közben erőteljes fiatalítás zajlik, A Szerb Antal-kód, avagy a Pendragon legenda és a Babaróka csapata is új színt hoz a társulatba. Ha pedig másra vágyom, akkor akadnak alkalmi felkérések. Amikor elfáradok, alábbhagy a lelkesedésem vagy azt érzem, hogy már nincs érzelmi tartalékom, arra szoktam gondolni, hogy a mai technokrata, skatulyákban gondolkodó világunkban akár egy íróasztal mögött is ülhetnék naphosszat, én viszont irodalommal, zenével foglalkozhatom, emberi kapcsolatokról beszélgetünk hús-vér emberekkel, és ez örömmel tölt el. Úgy érzem, a helyemen vagyok. 

A Szerb Antal-kód, avagy a Pendragon legenda

A Szerb Antal-kód több síkon játszódó előadás, amelyben a színészek is több szerepet öltenek magukra.

Fábián Péter adaptációja modern krimi, amiben részben bábokkal jelenítjük meg a múltbeli történéseket, visszaemlékezéseket, míg a krimiszál élő szereplős játék. A járvány miatt el kellett halasztanunk a korábbi bemutatót, így volt időnk kísérletezni, és bár a rendezőnek erős képe volt arról, mit szeretne látni, teret engedett a színészeknek is.

Az említett előadás 14 éven felülieknek szól, és vannak kimondottan felnőtteknek szánt produkcióitok. De úgy képzelem, gyerekeknek játszani időnként komolyabb kihívás.

A Mackó és az állatok volt az első főszerepem a negyedik emeleti Játszó-téren, most már Ország Lili Stúdióban. Az egyik előadás harmincadik percében hangosan megszólalt egy gyerek, hogy „mikor kezdődik a bábszínház?”. Az tárgyjátékos előadás volt, sok gyerek viszont azt hiszi, sőt néha felnőttek is, hogy a bábszínház az a paravános játék, amikor a kisróka bejön, és éhes. Mi viszont igyekszünk összetettebb, árnyaltabb történeteket eléjük tárni, és ehhez néha el kell viselni az „ez nem is olyan, mint Micimackó” típusú megjegyzéseket.

Nyitókép: Teszárek Csaba a Kisrigók című előadásban. Fotók: Éltető Anna