Lelket lehelni a bábokba – Beszélgetés Blasek Gyöngyi bábművésszel

Több mint ötven éve áll színpadon. Hogyan őrzi meg a játékkedvét?

Ez ösztönös dolog. Emlékszem a pillanatra, amikor – Budán, a Bocskai úton laktunk – a Feneketlen-tó mellett sétáltam, és egyszer csak felötlött bennem: mi lenne, ha jelentkeznék a bábszínházba? Az Aladdin csodalámpája volt az első bábszínházi élményem, és élénken megmaradt. Attól fogva soha nem gondolkodtam azon, hogy mi tart a pályán vagy a bábszínházban:

egyszerűen éreztem, hogy itt a helyem.

Ráadásul az ember néha magát is meglepi: Balázs Zolival nagy találkozás volt a miénk jó néhány éve, amikor workshopot tartott a bábszínházban. Olyasmit sikerült belőlem felszínre hoznia, ami engem és a kollégákat is letaglózta.

Magával ragadó az Ön lendülete, vitalitása.

Soha nem voltam visszafogott, bár már hallottam, hogy akik nem ismernek, néha tartózkodónak hisznek. Pedig ha jól érzem magam egy beszélgetésben, csodásan el tudom engedni magam, és meg tudok nyílni. A növendékeimmel is így voltam az egyetemen. Eleinte nem tudtak hova tenni. Úgy tűnt: tartom a három lépés távolságot, és határozott elképzelésem van arról, mit várok tőlük. Majd mondtam valami őrületesen abszurd dolgot, és azonnal feloldódtak. Az a kettősség megvan bennem, hogy keményen követelek a tanítványoktól, kollégáktól, de közben minden hülyeségben benne vagyok.

Magával szemben is maximalista?

Szerintem igen, ez velem született adottság.

Olvastam, hogy Temesváron született, de ha a gyerekkori
élményeiről esik szó, mindig budapesti emlékeket mesél.

Mert 1944–45-ben feljöttünk anyámmal Budapestre. Bár már négyéves voltam, jóformán nincsenek emlékeim Temesvárról. Az utazásra emlékszem. Harci eszközök szállítására szolgáló platós kocsikon jöttünk, amik tele voltak Pestre tartó családokkal. Tizenévesen jártam néhányszor Temesváron; apám családjának a Neptun közfürdő házában volt elegáns, többszobás lakása. A nővéreiről is vannak emlékeim, akik végül Németországban kötöttek ki, de más nem kötött oda.

Exhibicionista gyerek volt?

Nem. Azt mondják, hogy a színház exhibicionista műfaj. Meglehet, de én sosem éreztem magam annak. Bár a már említett vitalitás is ezzel rokon tulajdonság lehet. Van egy különös emlékem: tizenévesen elmentem gyónni, soroltam a dolgokat, a pap bácsi pedig jól letolt, és azt mondta: „Maga nagyon egoista.” Ez szíven ütött, és azóta is sokszor eszembe jut.

Miközben leginkább csapatjátékosként dolgozik.

Mindig. A kollégáimnak – akiknek jelentős részét korábban tanítottam is – nagyon sokat köszönhetek, nagyon szeretem őket. A közös munkában mindig igyekeztem a másik alá simulni. Ebben a műfajban a csapatjáték különösen fontos. Érzésem szerint a bábosszakmán kívül dolgozók közül kevesen tudják, hogy a bábjáték milyen készségeket, figyelmet igényel. Máig megesik, hogy a báb szó hallatán elkezdik a kézfejüket rázni, hogy „ja, tudjuk, tudjuk”.

Amikor a pályáját kezdte, a kesztyűsbáb és a hagyományos technikák voltak meghatározók.

Kesztyűsbáb, vajang és paraván – ennyi volt akkor, a bábos nem látszott.

Mi vonzotta ebben?

Az én pályám nem valami tudatos, átgondolt út; mindig voltak benne „kavircok”, de aztán egyszer csak összefutottak a szálak, és a helyemre kerültem. Miután leérettségiztem, apám elképzelésének megfelelően évekig dolgoztam betanított munkásként a Gamma Optikai Művekben. Máig emlékszem a hosszú gyártósorokra, amik mellett betanított asszonyok rakták össze a traktormotorok dugattyúit, és az átható benzinszagra, ami a ruhánkból áradt, a torkunkat kaparta. Amikor átkerültem a központi laborba, kultúrfelelős lettem, különböző csoportokat vezettem, mindenki ismert a gyárban.

Snitt.

Nyolc évvel ezelőtt mutattuk be a Semmi című előadásunkat, amelynek apropóján Hoffer Károly rendező programsorozatot szervezett. Ott találkoztam Nánay István kritikussal, akivel korábban is sokszor összefutottunk, ám egy biccentésen túl sosem jutottunk. Ám ezúttal széles mosollyal köszönt, gratulált, majd azt kérdezte: „Mond magának valamit az, hogy Gamma Optikai Művek? – No, körülbelül olyan tágra nyílt szemekkel néztem rá, ahogyan maga most rám. – Mi egy helyen dolgoztunk, én jól ismerem magát” – tette hozzá. Hát ilyen kicsi a világ. Azóta nemcsak tisztelem, szeretem is.

A Gamma Optikai Műveket csupán kitérőnek tekintette, míg fel
nem veszik színésznek?

Háromszor felvételiztem a főiskolára, és Gáti Józsefnél mindig elbuktam. Akkor azt mondtam:

Csókolom, felejtsük el az egészet!

Az érettségi után Bende Miklós színész kurzusára jártam. Egyszer csak azt mondta: „Most átmegyünk a Semmelweis utcába, a Szovjet Kultúra és Tudomány Házába, és megnézzük Bánky Róbert kínai árnyjátékát. Bánky akkor már az Állami Bábszínház művésze volt, azontúl, hogy bábjátékos, rendkívül kreatív rendező és bábkészítő (Bánky Róbert később Blasek Gyöngyi férje lett, lányuk Bánky Eszter bábszínész, aki ugyancsak a Budapest Bábszínház társulatának tagja – a szerk.). Életemben először láttam kínai árnyjátékot.

A másik szál, hogy a Hegedű utcai iskola tornatermében pantomimstúdiót hirdettek. Ekkor még a Gammában dolgoztam, de gondoltam: ott a helyem. Nagyon élveztem, de be nem állt a szám, dumáltam, röhögtem, mire Barlanghy István azt mondta:

„Itt nem lehet renitenskedni, tessék elmenni!”

El is mentem, de piszkálta a csőröm, hogy ezt mégsem kellett volna. Pár hónap elteltével visszakönyörögtem magam. Bánky Robi és Barlanghy révén kerültem az Állami Bábszínházba gazdasági elszámolónak. Szilágyi Dezső művészeti igazgató akkoriban indította be a tájolásokat. Mentem a művészekkel, és tépkedtem ki a jegyeket egy blokkból, szedtem a pénzt.

De legalább színház közelében volt.

Megjegyzem: borzasztó volt, mert egyáltalán nem értek az anyagi dolgokhoz. Amikor egy kellékes helye a betegsége miatt hosszabb időre megürült, beálltam. Kemény időszak volt, amiből rengeteget tanultam. A kellékezés azt jelenti: szortírozni, kikészíteni a bábokat, a színészeknek feladni a kellékeket: igazi untermanszerep. Nagy iskola.

Aztán elindult a színháznál a bábszínészképző tanfolyam, és beiratkoztam. Akkoriban nem létezett felsőfokú bábművészképzés. Amikor 2000-ben Bánky Róbert halála után átvettem az árnyjátékoktatást a főiskolán, kiderült: ezt elfogadják azzal egyenértékűnek, hiszen akkoriban csak ez volt. Olyan nagyszerű tanáraim voltak a bábszínházban, mint Vámos László, Székely György, Sík Olga…

A beszélgetés e pontján előkerülnek a gondosan becsomagolt kínai árnyjátékbábok, amiket Gyöngyi azért hozott, hogy kézbe vehessem őket, és érezzem, hogyan működnek. Mondanom sem kell: azt sem tudom, hogyan fogjam meg a sok pálcikát, nyeklik-nyaklik a kezemben a hétfejű sárkány. „Ezt még Bánky Robi készítette, gyönyörűen megmunkált figurák készültek a keze alatt” – jegyzi meg Gyöngyi. Ügyetlenkedésemet látva kedvesen megnyugtat: „Ezt van úgy, hogy két-három bábos mozgatja.” Kicsomagoljuk a sablonfigurát is. Egy ilyen figurát ketten mozgatnak: az egyik a lábat, a másik a fejet és a kezet. Próbáljuk ketten megfogni az öt pálcát, mire Gyöngyi megjegyzi: aki a fejet és a kezet mozgatja, az a fő mozgató, a láb ahhoz igazodik. Igyekszem…

Felvetem, hogy egyre több színházi előadásban jelenik meg a
báb mint eszköz. „Ez a baj, hogy eszköz: élettel kell megtölteni, lelket lehelni
belé. Ha csak eszköz, az kevés” – reagál Gyöngyi. És valóban, ahogyan az ember
kézbe veszi, megérzi ezt.
A végére marad a balerina, játszadozom vele az íróasztalon, de ahogy Gyöngyi
átveszi, kecses mozdulatai révén életre kel. – Ezt is ketten csináltuk annak
idején Robival, aztán később Eszter lányunkkal, majd megesett, hogy hárman:
Sára unokámmal. – Otthon is báboznak? – Ebben a családban mindenki bábozik.
Megesett, hogy Robival, Eszterrel karácsony este is a Pierrot lunaire-t
próbáltuk. Mi mást csináltunk volna szenteste?! – fűzi hozzá kacagva. Ahogyan a
balerinát fogja, jóformán félek megérinteni.

Ezzel mások is így vannak – mondja Gyöngyi –, ezzel kapcsolatban volt néhány érdekes élményem. Az egyik Gobbi Hildához kapcsolódik.

Az életműdíj, amellyel nemrég elismerték a munkáját,
ugyancsak az ő nevét viseli.

Éppen ezért gondoltam végig, hogy mikor, hogyan találkoztam Gobbi Hildával. Mindössze néhány alkalomról van szó, a személye mégis végigkísérte a pályámat. A Jedlik Ányos Gimnáziumban a tanárunk kitalálta, hogy adjuk elő a Peer Gyntöt, és én leszek Aase anyó. Próbáltunk, és nekem egyszer csak eszembe jutott: mi lenne, ha elmennék a Gobbihoz, hogy mondjon néhány dolgot, mit hogyan csináljak. Elmentem a Blaha Lujza téri Nemzeti Színházba. Emlékszem, hogy a művészbejárónál nagy mászkálás volt, Sinkovits jött ki éppen… Bemutatkoztam a portásnak, és közöltem: Gobbi művésznővel szeretnék beszélni. – Miért? – kérdezte. Elmeséltem, mire felkísértek az öltözőjébe. Racine Phaedrája ment, nagy lila ruha lógott a fogason, és talán sminkelték is, miközben előadtam, mit akarok. Elmeséltem a dolgot. „Olvasson belőle!” – kérte. Felolvastam egy részletet Aase halálából. Kedvesen dicsért, mert úgy érezte: nem játszottam túl, egyszerűen olvastam.

Aztán találkoztunk a bábszínház fennállásának negyvenéves
évfordulójára rendezett előadáson, ahová a szakma nagyjait meghívtuk. A háború
utáni első bemutatót idéző Karnyónét adtuk elő a Bábszínházban, amely
korábban a Nemzeti kamaraszínházaként működött. Szicíliai stílusú bábokkal játszottunk;
ez olyasmi, mint a marionett. A figurák híres színészek vonásaira
emlékeztettek. Mikor az előadás után Gobbi Hilda ölébe akartam ültetni az őt
mintázó Karnyóné-bábot, összerezzent. Valami hasonlót érezhetett, mint amiről
az előbb beszéltünk: a figurát, ami előbb még élt a színpadon, nehéz tárgyként
kezelni, hozzányúlni.

Aztán újra találkoztunk, amikor az Aase-díjat kaptam. Most pedig itt a Gobbi Hilda-életműdíj. Különös, nem?!

A nyitóképen Blasek Gyöngyi a Gengszter nagyi című előadásban. Forrás: Budapest Bábszínház