Shakespeare-t újramesélni táncban nem kis feladat, de az M Studio színészeinek nem jelent problémát, hogy egyetlen szó sem hangzik el az előadáson. Bár Uray Péter rendezésében a hagyományos, lineáris történetvezetés dominál, mégsem érezzük avíttnak a mesét, nincs pantomimezgetés, kizárólag szimbolikus gesztusok vannak.
A díszletet és a jelmezt Carmencita Brojboiu tervezte: mindkettő fojtogató fegyelmet áraszt. A férfiakon és nőkön egyaránt öltöny, és arcot takaró, hatalmas kalap, mintha csak egy maffiacsaládba csöppentünk volna. A szorosan hátrafogott hajtincsek, a kemény ingnyak, a nyaktól-bokáig zárt, maszkulin jelmez jelzi, hogy itt a nőknek nagy mozgástere nincs, minden lépésük kontrollálva van, ráadásul egy olyan világban élnek, ahol a törvényeket nem ők határozzák meg, csak elszenvedik. Lágyságnak, érzelmeknek, érzékiségnek helye nincs. Júlia - Magyarosi Imola - az egyetlen, aki örökké reménykedő mosolyával kiragyog a szigorú, merev arcú nők közül. Rendkívül üde és hamvas jelenség, aki egy zabolázatlan kamaszlány minden odaadásával és szenvedélyével árasztja el választottját. A Rómeót játszó sármos, sasorrú Nagy Attila alakításában szintén van valami a serdülőkor lázas bódulatából, így a szerelmi kettősök igazán érzékenyre és hitelesre sikerednek. És ki más lehetne Mercutio, mint a szellemes, kajla, végtelenül pimasz Dávid Attila Péter, aki egy hoppmester fölényes eleganciájával tér ki a kétszer akkora darab, felhergelt Tybalt - Szekrényes László - ütései elől.
A díszlet egy koporsóul szolgáló, kerekeken guruló műtőasztalból, és több darab, telefonfülkényi, pirosra festett cellából áll, melyeknek egyik oldalát torz tükör borítja. Ezek a mobil fémzárkák uralják a teret, elválasztják, felosztják a színpad egyes részeit, összetolva pedig egységes, bár elmosódó, tükröződő felületet adnak. Az erkélyjelenetben is jó szolgálatot tesznek ezek a könnyen megmászható díszletelemek, de például a párbajnak is keretet adnak,
Rómeó és Tybalt hatalmas fémes csattanással csapnak össze. Az előadás legvégén pedig kriptául szolgálnak a vasak, távolról derengenek a sötétben a fémeken heverő testek. Bár ez a rács-szimbolika roppant hangsúlyos, mégsem a mértani szigor és rendezettség dominál a látványt illetően, mert azáltal, hogy minden díszletelem mobil, és egy pillanat alatt tetszőlegesen átrendezhető a tér, az előadásnak van egyfajta álomszerű hullámzása, mintha elmosódnának a valóság körvonalai.
Az utolsó képben csupán a koporsóként használt, fém műtőasztal marad a torz tükörfelület előtt, miközben a fehér maszkos szellemárnyak lassan elvezetik az élettől búcsúzó szerelmeseket, a "memento mori" üzenetét hagyva hátra. De nem csupán egy erős záróképről van szó, a halottak ebben az előadásban együtt léteznek az élőkkel, nem véletlen például, hogy a fehér maszkos alakok nyitják meg az előadást, és az sem, hogy Júlia koporsóját éppen két halott, Tybalt és Mercutio tolja be, széles karimájú kalapjukat jól fejükbe húzva.
Fontos alkalom, hogy a Kondor Béla Közösségi Ház otthont ad az M Studio színészeinek, kár kihagyni ezt a bemutatót. Ez egy nagyszerű csapat, tehetségesek, elkötelezettek, sokszínűek, érdemes megismerni őket.
