Fénnyel festők - A FOTÓMŰVÉSZET SZÜLETÉSE

Az újabb művészeti ág csatlakozása a tradicionális ábrázoló művészetek köréhez másutt már jóval korábban lezajlott; ezt jelzi az a tény, hogy a most bemutatott válogatás olyan gyűjteményekből is kölcsönöz, mint az impresszionista festészet legnagyobb anyagát őrző párizsi Musée d?Orsay, vagy a grafikai anyagáról híres bécsi Albertina. A 19. század közepén megszületett technika először csak új lehetőség volt a látvány azonnali leképezésére. De hamar megfogalmazódott a művészetté válás igénye, és már tíz évvel később úgynevezett kompozit fotográfiák készültek, amelyeken több ? nem ritkán több tucat ? negatívból egybeszerkesztett jelenetet láthatunk, melyek mindegyike más-más megvilágításban, környezetben és háttérrel készült. Az eredmény a historizmus nagy tablóira emlékeztet, a szimbolizmust idéző, misztikusan kibogozhatatlan fényhatásokkal bolondítva. Közülük a leghíresebb, műfajteremtő kép, O. G. Rejlander Az Élet két útja című, 1857-es allegorikus életképe most a kiállításon is szerepel. Innen indult az a fotótörténeti irányzat, amely piktorializmus néven a festészet vetélytársává lett. A tárlat kurátora, Baki Péter 1889-től, Peter H. Emerson korszakos elméleti munkájának megjelenésétől számítja a piktorializmus kezdetét, és négy évtizednyi történetét az 1929-es stuttgarti kiállítással, a modern fotográfia áttörésével zárja. E két évszám között vizsgálja a fotó festői törekvéseit.

A fotográfia addig elképzelhetetlen előnyét, azt, hogy ez a technika képes a legtökéletesebben rögzíteni a valós látvány részleteit, a piktorializmus tudatosan megtagadta. Követői azt vallották, hogy a valóság dokumentálása helyett a fotográfiának a kifejezés művészi módját kell elérnie, és kezdetben egy az egyben alkalmazták a festészet ? először kifejezetten az impresszionizmus ? eszköztárát. A valósághű részleteket kézműves technikával, számos nemeseljárással tüntették el és dolgozták át, gyakran kézzel továbbszínezték, vagy a rézlemezbe maratott fotógravűr eljárással oldották a kontúrokat. Néhány fotón szinte Renoir légiesen áttetsző felületeit látjuk viszont. A tájképek és portrék tünékeny atmoszférája, a lágy vonalak, elmosódó formák álomszerűvé teszik a nagyvárosi jelenségeket, a csendéletek között olyan egyértelmű festészeti idézetek is megjelennek, mint például Hans Watzek napraforgó-kompozíciója, de éppen a Van Gogh-féle expresszivitás tagadásaként. Az irányzat ráadásul karakteres nemzeti változatokban jelent meg: a francia fotográfusok szorosabban kötődtek az impresszionista festészethez, míg az osztrákok a romantikusabb tájképben arattak sikert, az angoloknál megjelent az ipari táj, a németektől egyéni hangú portrékat látunk. Különlegessége az első évtizednek a Szicíliába költözött Wilhelm von Gloeden, akinek finom ritmusú jelenetekbe komponált férfiaktjai előrevetítik Robert Mapplethorpe egy évszázaddal későbbi artisztikus beállításait.

Az 1900-as években megszületik a festészettől elszakadó, önállósult fotográfiai kifejezésmód. Az erősebb kontúrokat, objektív képi nyelvet alkalmazó stílus úttörője Alfred Stieglitz volt. Paul Strand a következő nagy újító, kettejük nyomán kibontakozik a mai értelemben vett fotóművészet. Kitűnő anyagot láthatunk Constant Puyo és Robert Demachy fotóiból, majd világhírű fotográfusok ? köztük a magyarok: Pécsi József, Máté Olga, Angelo, Balogh Rudolf, André Kertész, Moholy-Nagy László ? következnek. És néhány nagy név, akikről ma kevés szó esik: a növényvilág makrofelvételeivel óriási sikert arató Karl Blossfeldt, vagy a témát az absztrakt felé indító Alfred Renger-Patzsch, a szociofotó felé induló mexikói Tina Modotti és a kelet-európai avantgárd nagy alkotói: Frantisek Drtikol, Alexander Rodcsenko, Jaromir Funke. A festői hatásoktól az újtárgyiasságig ívelő vonulatból a tárlat igazi világklasszisokat vonultat fel, sok esetben olyan nagy műveket, amelyek ? néhány kivétellel ? Magyarországon még soha nem szerepeltek. Fantasztikusan gazdag az összeállítás, olyan kiállítás, amiért nemrég még sokan útra keltek volna Európa boldogabbik vége felé.