Sok-sok perc elteltével aztán kivilágosodik, s innentől kezdve már nem is borul hosszabb időre sötétbe a szín. Sőt, nagyon szépen világított jelenetek sorát láthatjuk; Troickij kifejezetten invenciózusan használja a fényeket, nem egy emlékezetesen szép képet komponál. Nemcsak vizuális, de akusztikai élményben is részünk van; az első felvonásban pompás zenei etűdöket ad elő a társulat a két kitűnő muzsikus, Szakál Tamás és Kákonyi Árpád közreműködésével (zenei műveletlenségemre vall, hogy a válogatás gerincét adó számokról nem tudtam eldönteni, Hoffmann művei-e vagy tehetséges stílusimitációk). Elhangzanak ?vendégdallamok? is, s már az első részben meg-megjelennek azok a népdalok, balladák, gyerekdalok, melyek majd a második rész zenei szerkezetét alkotják. A két felvonás nemcsak e szempontból, hanem a felhasznált szövegeket, a verbalitás és csendek arányát, sőt, tempóját tekintve is kontrasztot képez egymással. Annál egységesebb a látványvilág: Dmitrij Kosztyuminszkij zegzugos, első ránézésre kifejezetten elvontnak tetsző, később mégis sok kézzelfogható részlettel szolgáló terében Bánki Róza gyakran komoran sötét tónusú, ám így is megragadóan szép ruháit viselik a színészek. Akik voltaképpen valamennyien hoffmanni figurákat személyesítenek meg. Ám a figurák csupán alapvonásaikban emlékeztetnek a Hoffmann által megálmodottakra; eredeti kontextusokból kiragadott szavaik másképpen csengenek, mint az elbeszélésekben. S átveszik más szereplők mondatait, történeteit is. Jelentős mennyiségű Hoffmann-szöveg hangzik el, amely hol valóban új értelmet nyer azáltal, hogy kiszakíttatott az eredeti szövegkörnyezetből, hol éppen emiatt érződik kissé közhelyesnek, banálisnak. S az is természetes, hogy nemcsak Hoffmann sorai hangzanak el, hanem vendégszövegek is (a Hamlet-parafrázis tulajdonképpen az egész előadáson végigvonul).
Mindabból, amit eddig leírtam, talán arra lehetne következtetni, hogy a színészek nagy fegyelemmel valósítanak meg egy minden ízében megtervezett rendezői konstrukciót. Ám a műsorfüzetben található nyilatkozatok tanúsága szerint Troickij munkamódszere éppen ellentétes ezzel: az előadás kollektív alkotás, a színészek maguk alakították ki (sok olvasás, konzultáció, improvizáció stb. során) szerepeiket, s ebben a rendező soha nem látott szabadságot biztosított számukra. Furcsa, de éppen ez a - feldolgozott anyaghoz, választott szerephez fűződő - személyes viszony nem érződik az előadásban. Talán azért nem, mert bármekkora is a színész szabadsága a próbák során, az egyes szituációk, jelenetek összefésülése már a rendező által kialakított, sajátos, markáns színházi nyelv alkalmazásával történik, s ez a nyelv erősebb a személyes színészi invenciónál. Ez nem azt jelenti, hogy a színészek - Varjú Olga, Varga Anikó, Szorcsik Kriszta, Spolarics Andrea, Réti Adrienn, Nagypál Gábor, Dévai Balázs, Ilyés Róbert, Pásztor Tibor, Gados Béla - munkája ne lenne változatos, alapos, helyenként kifejezetten erőteljes (még ha az egyes alakítások intenzitása nem is egészen egyenletes). Ám a konstrukcióban egyszerűen nem az tűnik fontosnak, amit az egyes alakok önmagukban (vagy egymással dialógusba lépve) jelenthetnek, hanem az az (élet)érzés, melyet a jelenetek közvetítenek, s amelyben nem mellesleg a romantika kvintesszenciája is megjelenik. S hasonlóképpen fontos ennek az érzésnek a finom ironizálása, a teátrális szituációra vonatkoztatása. Ehhez képest kevésbé lényeges mindaz, amit maguk a hoffmanni mondatok jelenthetnek. Pontosabban: többnyire túl általános, közhelyes ahhoz, hogy a befogadói képzelet beléje kapaszkodva hozzon létre egy olyan asszociációs rendszert, melyre felfűzheti a jeleneteket. Így voltaképpen etűdsorozat marad az előadás. Ami által kissé esetlegessé is válik: voltaképpen éppúgy hozzá lehetne fűzni akár egy felvonásnyi etűdöt, mint ahogy jócskán el is lehetne venni belőle. Így is, úgy is ugyanaz maradna: egy erős atmoszférájú, kiforrott alkotói világot és méltánylandó színészi odaadást mutató, emlékezetes képek sorát felvonultató, ám ív nélküli, helyenként meg-megdöccenő, feleslegesnek ható jeleneteket is tartalmazó, vitathatatlan formátuma és igényessége ellenére végső soron saját lehetőségei alatt maradó bemutató.
