Ez persze nem csoda, hiszen a metal napot rockzenét talán soha nem hallott, igazi antitalentumok válogatták össze. A rétegzenét játszó Moonspellnek nem csak a napfény nem való, de a túlontúl eklektikus felhozatalú nagyszínpad sem: aki nem kifejezetten miattuk váltott jegyet, azt aligha ragadta magával a szélvészgyors és közben mégis fülbemászó zenét játszó Ignite meg a kizárólag közönségénekeltetős melódiákban utazó Hammerfall között fellépő belassult, első hallgatásra kevésbé hatásos, kevésbé fülbemászó dalokat játszó Moonspell. Igaz, a zenekar sem nagyon próbálkozott formabontó módszerekkel a közömbös közönség megnyerésére: pont ugyanúgy játszottak, mintha rajongóik előtt állnának, legfeljebb néha tapsra vagy ugrálásra biztatva a népet, de azért láthatóan rutinból.
De még ebben a hakninak talán nem nevezhető, de ?a földkerekség leghangulatosabb bulija? címre sem éppen méltó koncert is egészen jó lehetett volna jobb körülmények között ? sőt, zeneileg teljesen rendben volt. A műsor csaknem felét az új, Alpha Noir című lemez dalai tették ki, ami derék dolog, hiszen hosszú évek óta ez a banda legjobb albuma, kifejezetten sok emlékezetes gitártémával, jól összerakott dalokkal, igazán semmitmondó szám nélkül. Emellett pedig a minél nagyobb hatás kedvéért lazán elfeledkeztek a legtöbb lemezükről, és szinte csak a leghíresebb ? és általában legjobb ? dalaikat játszották a két első albumról, ráadásul nem a sok zenekarnak jól bevált, kissé idegesítő koncertfelépítést követve, a ?slágereket? szigorúan a legvégére hagyva: a harmadik szám már a kábé három legismertebb szám egyike, az Opium volt, de hamar következett a hármas másik darabja, a Wolfshade is. (A harmadikat, az Alma Matert azért ők is a végére tartogatták.)
És bár könnyebb dolgunk lett volna egy sötét kis klubban (vagy legalább egy kisebb sátorban, éjjel), azért az így is látszott (hallatszott), hogy az új lemez dalai remekül megszólalnak élőben is ? főleg a koncertet és a lemezt is nyitó Axis Mundi ?, olyannyira, hogy ha a csapat kihúz még tíz-tizenöt évet, némelyik talán a nagy slágerek közé is kerülhet, ami már csak azért is nagy szó, mert nem kevesen tartják úgy számon a Moonspellt, hogy már az 1996-os Irreligiousszal kifulladtak. Mindenesetre a következő tíz-tizenöt évhez meg a régiek mellé állított új klasszikusokhoz (a szigetes fellépéshez képest) nem fog ártani valamivel több lelkesedés a zenekar részéről, már csak azért sem, mert a rockzenében nincs egyszerűbb alapigazság annál, hogy a közönség akkor mulat jól, amikor a zenekar is. Talán majd legközelebb, egy olyan helyen, ahol nem szól minden körülmény a Moonspell ellen.
