Délutáni szabadegyetem előlegezte meg az estét, ahol egy művészettörténész, egy író és egy filmrendező három nagyon különböző nyelven szólt ugyanarról: Moholy-Nagy életműve adta a közös tudásbázist. Rényi András szép ívű előadása művészettörténeti kontextusban vizsgálta Moholy-Nagy életművét, a kép megszüntetésének kísérletét, a fény szerepét. A klasszikus kezdés után rendhagyó folytatás következett: Bartis Attila olvasott fel egy részletet készülő regényéből. Az előadóban beállt az a súlyos csönd, ami ? csak nagyon ritkán ? akkor következik be, amikor minden jelenlévő ember közel ugyanarra gondol, miközben nem vesz levegőt. Micsoda különös egybeesés, hogy Weisz László a fotográfus, a Moholy-ra magyarosított nevű bácsborsodi mester is benne él Bartis apa-történetében. ?A fotográfia az egyetlen művészet, ami személyesen Istentől való? ? mondta halkan Bartis, de ezen kívül is még nagyon sok olyan mondatot, amiket kötelező lenne idézni. A szavak, emlékek és víziók után ismét a képeké volt a főszerep, amikor Török Ferenc Moholy-filmek vetítésével, közvetlen hangú kommentárjaival kellemes filmklubbá varázsolta a sötét előadót. Mesélt a Moholyhoz fűződő első gyerekkori élményéről, de arról is, hogyan és miért kerülnek az art-mozik filmjei múzeumokba. Török izgalmas filmtörténeti utalásokkal tarkított műelemzései egyaránt szóltak Moholy látásmódjának filmes és képzőművészeti irányultságairól is. Megtudhattuk, mi az asszociációs montázs, a felső totál, végül pedig azt, mit kezd egy, a popkultúrából érkező, mai filmes a Moholy hagyománnyal; az Overnight című filmjéből összevágott részletek bizonyították, hogy sokat kezdett vele.
Még nem sötétedett be, amikor a múzeum előtti téren már javában dübörgött a DJ Bootsie Acoustic Big Band úgy, hogy a földszinti üvegfalnak támaszkodva szinte a zene szívdobogását vélte érezni a recenzens. A programok közben és között fűszeres, hideg és meleg italokkal nyugodt beszélgetéseknek szolgált helyszínéül az első emeleti Vörös Oroszlán Teaház, ahová jövet-menet szinte mindenki betért egy kis időre.
A nagy tárlatok mellett a Láthatatlan Kiállítás és a Ludwig Múzeum közös szervezésében megvalósult rajzverseny legjobb munkáiból álló kiállítás is helyet kapott; általános- és középiskolás gyermekek készítettek tapintható műveket vakoknak és gyengénlátóknak. Ugyanitt mindenki kipróbálhatta, milyen sötétben ?vakon? rajzolni, egy szinttel feljebb, a Ludwig Stúdióban pedig Illés Barna fotóművész és Zalka Imre fotográfus vezetésével fotogramok készültek. A koraesti órákban még mindig több tucat gyerek, fiatal és felnőtt várta türelmesen, hogy az előző csoport ? örömittasan, kezükben száradó fotópapírt lengetve ? kijöjjön a titokzatos sötétkamrából.
Közben egyre szaporodtak az emberek, vacsoraidőben már nehéz volt eldönteni, hogy Maurer Dóra képzőművész rendhagyó tárlatvezetését hallgassuk, akit végig valóságos tömeg állt körül, vagy Mladen Stilinović Húzd rá! című kiállítását nézzük, esetleg zenét hallgassunk. Maurer Dóra, szinte képről képre haladva, Moholy életművének kulcsfontosságú mozzanataira hívta fel a figyelmet, művészként és műélvezőként nem csak az árnyékok és szerkezetek képi struktúráiról beszélt, de kultúrtörténeti adalékokkal és Moholy tanítási módszereivel is megismertette a hallgatóságot.
Ezzel párhuzamosan az Üvegteremben Winkler Nóra beszélgetett Rényi Andrással Hauser Arnold A művészet és irodalom társadalomtörténete című könyvéről és arról, hol van ma a művészettörténet-tudomány helye, ki birtokolja azokat a kódokat, amelyektől műalkotás lesz valami. Rényi András szavai izgalmasan rímeltek Mladen Stilinović retrospektív kiállítására. A művei között állva elkaptam egy pillanatot, amikor az egyre növekvő tömegben egy hatvan év körüli hölgy látva Stilinović ?hintázó? krémesét, odaszólt társának: hova hoztál engem? De mégsem fordult vissza. Talán azért, mert Stilinović műveinek olvasata sokrétű. Egyszerűen és alázatosan szól a művészet nyelvén megszólítva még a hitetlenkedőket is. Megállítja a nézőt az a kuporgó ember, aki a három perces videóban krumplit árul a téli pusztában, de az 523 oldalas preparált Oxford szótár is, ami nyitott könyvként beszél a fájdalom univerzalitásáról.
Lassan lement a nap, egyre csak nőtt a tömeg, családok, idősek, fiatalok (a középiskolások csoportokban érkeztek), sok az átutazó, voltak, akik csak egy-egy programra jöttek. Este tíz körül végül be kellett látni, hogy még hátra van Mundruczó Kornél tárlatvezetése, a Bin-Jip koncert és egy speciális hanginstalláció is, de hatórányi koncentrált kulturálódás után már nem lehetett tovább feszíteni a látóidegeket. A nap tanulsága: az intézmény részéről profi szervezés, kitűnő programok, a látogatók részéről türelem, udvariasság, csillapíthatatlan kíváncsiság, figyelem és tudásvágy. Mintha ez a nap tényleg csakis a kultúráról szólt volna.
