Fényjelek a kreatív vákuumban – A Damara Fény és Boogie lemezéről

Zene

Januárban jelent meg a Damara zenekar második lemeze, a Fény és Boogie, amely nemcsak saját alkotómunkájuk folytatásaként áll, de egy egész zenei közeg számára jelenthet fontos iránymutatást.

A Damara zenekar első hallgatásra tökéletesen illeszkedik az elmúlt nagyjából 10 év magyar könnyűzenéjének tendenciáiba, legalábbis ami a 4-6 tagú, élőzenei produkcióban gondolkozó, dalszerzésükben a gitárra és/vagy a szintetizátorra támaszkodó formációkat illeti. Ennek az időszaknak sajátos történése volt, hogy a ’60-as és ’70-es évek popzenéjének újrafelfedezése rég nem látott termékenyítő hatást gyakorolt a zenészekre. Egymást követték a friss bandák, akik bár régről ismerős hangzásokat hoztak, mégis átütő erejű lendülettel és eltökélt újító attitűddel robbantak be az épp akkoriban felfutó fesztiválpiac és virágzó klubok színpadjaira.

Hogy csak a leginkább ismerteket említsük, ezekben az években alakult az amerikai garázsrock és a hazai progresszív rock masszív talapzatáról induló Ivan & the Parazol, a kezdetekben a beatforradalomból táplálkozó Blahalouisiana és az 1970-es évek pszichedelikus gitárzenéjét felfrissítő Middlemist Red is. De szintúgy ennek a trendnek a pionírjai voltak a tavaly feloszlott, viszont a nagy hazai vintage-bumm előtt megalakult The Qualitons tagjai, ahogyan ezen az egészen jól kirajzolódó vonalon áll folytatásként (vagy még inkább: kiteljesedésként) a Carson Coma is. És erre a vonalra tehető a Damara is, akikkel kapcsolatban nem pusztán stílustörténeti érdekességként érdemes ezeket az előzményeket tárgyalni – az ő alkotómunkájuk reális értékelésénél ugyanis kiemelt figyelemmel kell lenni a környezeti tényezőkre.

A Carson Comát mint utolsó nagy csomópontot megnevezni azért is szerencsés a Damara esetében, mivel az énekes-dalszerzőjük, Agata Angilella nem sokkal korábban abban a zenekarban vokalistaként működött közre, hogy aztán baráti kapcsolatokból, véletlen találkozásokból és a zenei képzettségből származó ismeretségből szerveződve saját kvintettjét útnak indítsa. A folytonosság azonban kérdéses. A fentiekben felsorolt zenekarok által közrefogott közeg ugyanis az elmúlt 10 évben olyan eróziónak volt kitéve, hogy mára már könnyebb azt mondani, nem is létezett soha, semmint felkutatni, hogy mi is történt vele.

Ez utóbbira most sajnos mi sem vállalkozhatunk, annyi azonban biztos, hogy ezek a zenekarok, és a velük együtt szimbiózisban működő fizikai terek, szellemi közegek és a korábbi zenei nyilvánosság valamennyi formája átalakult, vagy ténylegesen megszűnt. Azok a zenekarok, amelyek túlélték a mindenkori csapatlét krízisidőszakait, jobbára stílust váltottak, vagy épp egészen más közönség felé kezdtek nyitni.

Ebben a környezetben indult el a Damara néhány évvel ezelőtt, első lemezüket pedig viszonylag korán, 2021-ben adták közre. A Keresem a helyem címezése akkor egyszerre szólhatott – talán tudattalanul is – ennek a stílusbéli sodródásnak, ugyanakkor elsődlegesen a fiatalkori célkeresés témakörét hivatott megcélozni. Második lemezükkel sem vártak sokáig. A nemrég megjelent Fény és Boogie így akár a debütáló album egyenes folytatásaként is értelmezhető.

63de4f29a3336b3632833ace.jpg
Fény és boogie

Az biztos volt, hogy a kísérletező jelleg továbbra is erőteljesen jelen lesz a dalokban, hiszen stabil külső igazodási pont kevés akad: a saját hang megtalálása így kifejezetten nagy kihívás lehet, de egyben olyan kreatív szabadságot is enged a zenekarnak ez a helyzet, ami keveseknek adatott meg karrierjük indulásakor.

Ami mindenképpen pozitív fejlemény a Fény és Boogie esetében, hogy a zenekar jól hallhatóan felismerte:  ezzel a szabadsággal valamit bizony kezdeni kell. A mozgásteret kihasználva előkerülnek könnyed jazzes-funkos témák (Duett), van ’80-as évekbeli szintipop (Hülyegyerek), ami meglepően jól működik a lírai dalszerzői kitárulkozással is. (Viszlát) A Helyetted akusztikus gitárral hozott, puritán hangszerelésű bossa novája pedig már csak hab a tortán – rég nem hallottunk olyan dalt, ami magyar nyelvű szöveggel ilyen jól tudja keretezni ezt a stílust.

És ha már a hangszerelésnél járunk: a dalsornak ezen a pontján el is kélt az egyszerűsítés, mivel a legtöbb szerzeményben rengeteg dolog történik egyszerre. Az első albumhoz képest ezúttal hangsúlyosabb szerepet kapott a szintetizátor, de a pattogó ritmusokon bravúrozó gitárjáték sem szorult különösebben a háttérbe, ennek tetejébe pedig az énekdallamok spektrumával is bátrabban bánt a zenekar. Ezek egyben tartása pedig elég nagy falatnak tűnik. A „kevesebb néha több” elvét épp a felütést adó Főnix esetében lett volna szerencsés alkalmazni, mivel elég meredek kezdést hoz a lemeznek – megeshet, hogy elsőre nem is tudjuk, mire figyeljünk a dalban. A nem egészen 3 perces szerzemény végül nem tudja összefogni ezt a töménységet, amely elmaradást aztán a Hülyegyerek próbálja visszahozni, de a lemezstruktúra teljesen csak a harmadik Duettben kerül sínre.

Utána viszont valóban nagyon jó iramot tartanak a dalok, az arányokat tekintve pedig még az is sikerül a Damarának, hogy a zenekarban felhalmozott magas szintű zenei tudást megcsillogtassák. Nem tolakodóan, de azért mégiscsak észrevehetően becsúsznak a gitár- és szintetizátorszólók, amelyek közül legjobban a Mi ez az egész? gitárjátéka ül. Egyben ez az a dal, amiben megragadható a formáció előrelépése: az életigenlő témával karöltve friss és érdekes hangzásokat vonultat fel, kialakítva egy önállóan helytálló tónust, egy sajátos ízt, amire a későbbi anyagok magabiztosan támaszkodhatnak majd.

A Damara tagjai a Fény és Boogie-val nemcsak azt bizonyították, hogy irányba tudták állítani a zenekart egy kreatív kihívásokkal teli környezetben, de azt is, hogy megvan bennük a potenciál ahhoz, hogy ők legyenek a klasszikus könnyűzenei stílusok kavalkádjából építkező új alternatívzenei közeg zászlóvivői. A sikerhez igazából minden adott: a kísérletező kedv megvan, a műfaji eszközkészleteket játszi könnyedséggel mozgósítják, a szövegszerzői készségekkel pedig izgalmas lesz megcélozniuk egy témájában mélyebbre nyúló koncepciót is. Viszont ami a legfontosabb, hogy minden dalukból sugárzik az együtt zenélés öröme, ez pedig olyan lendületet ad nekik, hogy már most követendő példaként szolgálhatnak az első lépéseken gondolkozó zenekarok előtt.