Tombor Zoltán Fényterápia kiállítása hűen mesél azokról a tapasztalatokról, amiket mi magunk is átéltünk a márciusi karantén alatt.

Tombor Zoltánt elsősorban divatfotográfusként ismerjük, azonban most egy egészen más arcát is megmutatja a Mai Manó Ház kiállítóterében. A Fényterápia sorozata a koronavírusjárványra adott reflexió. Ezek a felvételek a karantén időszaka alatt készültek, és hűen leképezik azokat az állapotokat, amelyeket mi magunk is átéltünk, amikor a világ zárva volt. 

Tombor sorozata hol leíró pontossággal, objektív módon, máskor sokkal absztraktabban vagy metaforikusan fogalmazza meg azt a körülhatárolhatatlan, bizonytalan léttapasztalatot, ami túlságosan ismerős a legtöbbünk számára.

A fotók azonban nem pusztán rögzítik vagy dokumentálják ezeket az érzéseket, hanem együttesen kirajzolnak egy narratívát is. Ahogy végigtekintünk a sorozat darabjain, azok egy fiktív, elszigetelt figura naplójává válnak.

A női karakter mindennapjait követjük, akinek a szűrőjén keresztül érzékeljük a világszinten zajló történéseket. Ez azért is érdekes, mert amellett, hogy Tombor fotói általános érvényű állításokat tesznek, így a fotókban magunkra ismerünk. Mégis képesek vizualizálni egy sajátosan szubjektív nézőpontot is. Egyszerre érezzük ismerősnek ezeket a helyzeteket, mégis értjük, hogy a képekből összeálló narratíva egyéni és egyedi. Éppen ezért a történet nem teljesen hozzáférhető, a nem megközelíthető részeit a képzeletünkkel és a saját élményeinkkel töltjük ki.

A fotók szimbólumrendszere azonban elég jól dekódolható. Tombor egyszerű, szimbolikus dolgokból alkotta meg a kompozícióit, olyanokból, amelyek a kultúránkban, történelmünkben, hagyományainkban gyökerező konnotációkat hívnak elő.

A fotók egy részén megjelenik a víz, ami ezekben a jelenetekben az elmerülés/eltűnés helyszíne. Ugyanakkor a vízen lebegés az adott helyzettel való megbékélés, az elfogadás allegóriájaként is értelmezhető. Az egyik fotón a női karakter arcát látjuk, amint a víz felett csukott szemmel, hátravetett arccal levitál, mintegy teljesen átadva magát a helyzetnek, eggyé válva a környezettel. Ugyanaz a rezignáltság érhető tetten, mint az Anna and the Barbies-dalszövegben: „Túl sok már ez a világ / Túl sok, hogy a vállamra vegyem / Ilyenkor én hozzád bújok / S inkább csak hagyom, hogy legyen.”

Szintén erős és jól érthető szimbólum a felállított dominósor, amelynek eldőlő darabjai jelképezik a világ egyensúlyi állapotának kibillenését. A befőttes üvegben tátogó aranyhal a fogságot, a bezártságot szimbolizálja. Ennek ellenpontja egy másik fotón a buborék, ami védelmező, őrző burokként jelenik meg.

A tenyérben tartott fogak vanitas szimbólumok, amelyek emlékeztetnek az emberi lét törékenységére, arra, hogy végül a világ minden dolga a megfordíthatalan idő áldozatává válik. 

Ezeket a szimbolikus csendéleteket egészítik ki azok az avantgárd szürrealista fotográfiai nyelvet megidéző felvételek, amelyekből kirajzolódik a tulajdonképpeni narratíva. Az egyik fotón a női arc vonásai verődnek vissza a mellette álló tükörben, izgalmas töréseket rajzolva az arcra és a tükörképre. Az alak saját magával néz szembe. Ez a gesztus szimbolikusan utal arra, hogy a karantén alatt az egyetlen társaságunk mi magunk voltunk.

Esztétikailag is nagyon izgalmas az a fotó, amelyen a női alak egy háztető rozsdás-mohos talaján meditál, miközben teste egy hatalmas fehér lepellel van letakarva. Számomra ez a kompozíció híven tükrözi vissza azt az időt, amikor az volt az egyetlen esélyünk az utazásra vagy a világ tágasságának érzékelésére, ha az ágyunkban hanyatt fekve a képzeletünk segítségével kiszabadultunk a négy fal közül.

Az egymásba fogódzkodó kezek az összetartozás szimbólumaként jelennek meg az egyik fotón. Az almába harapó női arc összegyűrt képe azt az állapotot rögzíti, amikor az érzelmeinket már nem tudtuk kordában tartani, és utat engedtünk a bennünk pusztító tűznek. A textilen felsejlő szakadás képe a karantén alatt szerzett lelki sebeink szimbólumaként jelenik meg. A macskanőjelmez a maszkhordás és az azzal járó elszemélytelenedés jelképe. A lyukas zokni az otthonlét melankolikus tapasztalatáról mesél, míg a lepel mögül előbukkanó arc az eltűnés, az elszigeteltség szimbóluma lehet a képen.

A fotók érzéki módon közvetítik a hangsúlyok eltolódását, a lelassulást, a bizonytalanságot, az önmagunkra fókuszálás felerősödését.

A legbelső térben Tombor két sorozata a kontúrvesztésről, az egyén fokozatos eltűnéséről mesél. Az egyik oldalon egy portrét látunk, a másikon egy alakot, körvonalaik mindinkább elmosódnak. Végül nem látunk mást, csak egy homályos képet, ahol nincsenek már részletek, nincs határozottság, nincs struktúra.

Ahogy a kiállítás ismertetője summázza: „A Fényterápia egy 21. századi hosszúra nyúlt karanténkorszak epikus története, amely a változásról, nagyobb erők, természetfölötti hatalmak elfogadásáról, összefogásról, bizakodásról és megújulásról mesél az alkotó objektívén keresztül.”

Tombor divatfotói (amelyekből a Mai Manó Ház emeleti kiállítóterében láthatunk egy szép válogatást) izgalmas kontrasztot alkotnak ezekkel a felvételekkel. Ezek a fényképek az élet örömeiről, a spontán pillanatok szépségéről és a hétköznapok bájáról mesélnek.

Az egyik képen Palvin Barbi világgá kiáltja a benne kavargó összes érzelmet, egy másikon Alicia Keys oldalra tekintve mosolyog. Tombor ebben a pillantásban tökéletesen megragadja az énekesnő karakterének esszenciáját. A fotós a hazájából elüldözött iráni származású képzőművészt, Shirin Neshatot nemes és komoly nyugodtsággal ábrázolja, David H. Koch balettművész finom mozdulatait érzéki módon rögzíti. A Supernation sorozat darabjai felszabadult, kísérletező, intim kompozíciók, a divatfotó-összeállítás képeinek leíró jellege megrendezett fikcióval párosul. A kiállítás valóban átfogó képet ad Tombor Zoltán divatfotóinak sajátos világából.

A Fényterápia kiállítás október 3-ig látogatható a Mai Manó Házban.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu