A ferde napcsík versei - KÁNTOR PÉTER: TRÓJA-VARIÁCIÓK

A Boldog, szomorú dalban a villany nem több, mint a kontraszthoz feltétlenül szükséges elem: kenyerem is van, borom is, gyermekem, feleségem, mákom, dióm, mogyoróm, még villanyom is, valahogy mégis úgy érzem, túlságosan is boldog vagyok, ezért boldogtalan; túlságosan is kispolgári ez a boldogság, konkrét, kézzelfogható "eredményekkel" s hiányzik belőle az a valami, ami egykor álmodozóvá, idealistává, költővé tett - így lehetne prózában összefoglalni azt, amit Kosztolányi mond.

 

A Pilinszky-sorra szintén mindenki emlékszik: "Égve hagytad a folyosón a villanyt." Itt már semmi boldogság, sőt, hidegség és fenyegetettség és magány. Ha a fentebb megkísérelt felelőtlen prózázást hívjuk segítségül, talán olyan jellegű kijelentéshez jutnánk: itt hagytál, teljesen kizártál az életedből.

 

Kántor Péter Minden időben című versének zárása viszont így hangzik: "És égjen a villany az ablakodban, / mert néha éjszaka fölnézek." Az a villany, amely Pilinszkynél félelmetesen és magányosan világít, a Trója-variációk szerzőjénél egy reménykedő, szelíd könyörgés tárgyává és partnerévé válik, valahogy olyanná, mint amilyen a 2002-es Lóstaféta záró versében, a Mit kell tudnia Istennek címűben az Úr. A Minden időben az anyához szól és ugyanúgy ellentétekre épül, mint az. Istennek mindent tudnia kell, azt is, hogy ő is hibázik, ő sem tökéletes; az anyának is mindent kell tudnia, hiszen észrevétlenül és mégis észrevehetően, nem nyomasztóan, de folyamatosan jelen kell lennie. Mindkettőjüknek tapintatosan és tévedhetetlenül kell szeretniük a beszélőt.

 

Mindez maximalistán és kegyetlenül hangzik s a felkiáltójelek támogatják is a követelődzés kíméletlenségét, Kántor Péter versei azonban mégsem kegyetlenek. Mindig van valami, ami megszelídíti, emberi léptékűvé teszi a jogos, de teljesíthetetlen kívánságokat. Az előbb idézett versben például a villany. Ilyen szempontból Kántor Kosztolányival rokonítható, azzal a Kosztolányival, aki Hajnali részegség című poémájával "megnyerte" a Korunk 2001-es ankétját (melyik a huszadik század legszebb magyar verse?) s hitem szerint éppen azért nyerte meg, mert miközben "súlyos" dolgokkal foglalkozik, Istennel, élettel, az élet értelmével, halállal, ezeket úgy tudja elmondani, hogy közben közel is hozza őket az olvasóhoz, elfogadhatóvá, megérinthetővé teszi a könyörtelent. Alulról néz fölfelé - az a "fölnézek" több puszta szónál: világnézeti probléma.

 

"...és másnap újra ébred, újra van táj: / a szürkésfehér falon egy ferde napcsík." (A határvidéken). Nem állítom, hogy ez a befejezés nem ironikus, de nem "odavágósan", karcosan, cinikusan az, inkább csak úgy, ahogy az élet. Vagy mint egy nagyon bölcs ember, aki megértette, hogy a határtalant, amire oly szomjasan vágyik, bizonyos dolgok megéreztetik valamiképpen. Időnként nem kell más, mint egy ferde napcsík, s az ember belenyugszik abba, amibe egyébként oly nehéz belenyugodni.

 

Trója, a szomszéd - milyen jellemző cím ez! A borítón etruszk kisplasztika reprodukciója, "Aeneas kimenti apját a lángoló Trójából". A képen azonban nem fenség van, rómaiak és tragédiák, hanem a szeretet mozdulata; a szereteté, amely fenséges, mégis emberi; emberien fenséges. "Csak ide megyek a szomszédba - mondod, / és eltelik kilenc év, eltelik sok, / és nem jössz vissza többé, nem találnak, / és nem találod te se magadat. // Elnyelte Trója - mondják majd a társak, / így járnak - mondják, / akik nem vigyáznak, / és bólogatnak és mennek tovább, / csak ide a szomszédba, soha messzebb."

 

Más költő talán a közhelyek és a közömbösség ellen lázadozna, kárörvendene egy kicsit, hogy akik bólogatnak, ugyanoda jutnak, mint akikről bólogattak - itt egyszerűen a folyamatot látjuk, az örök ismétlődést, a tehetetlenséget. És még valamit, ami talán mindennél fontosabb: hogy mindez természetes így; hogy nem is lehet élni másképp.

 

A megbocsátás képessége - ez az, ami lehetővé teszi Kántor Péter számára, hogy Istennel, Kardos G.-vel vagy Petri Györggyel diskuráljon, hogy teljesíthetetlen dolgokat követeljen az anyjától s ezek a párbeszédek mégse legyenek sem frivolak, sem ízléstelenek. Ez a költészet belenyugszik a változtathatatlanba, bár nagyon jól látja, hogyan működik, hogyan befolyásolja az életünket s noha lázadozik ellene. A végső gesztus mégis, minden esetben a megértés gesztusa, annak belátása, hogy hát végül is... ilyen az élet.

 

Nem szeretnék, nem is tisztem jósolgatni, de nem csodálkoznék, ha kilencvenhárom év múlva, amikor egyikünk sem él már, Kántor Péter nyerné meg a majdani Korunk játékos ankétját: melyik a huszonegyedik század legszebb magyar verse.