Ferenczy Noémi művészetében számomra a leginkább lenyűgöző azok mély líraisága: elképesztő, hogy ezeken a festményeken és falikárpitokon milyen lágyan és finoman tükröződnek vissza az érzelmek. A munkák azonban nemcsak az alakok és figurák hangulatát, belső világát tárják a látogató elé, hanem Ferenczy munka iránti tiszteletét, a művészet iránti alázatát is mutatják.
A kiállítás tematikus rend szerint halad, miközben kirajzolja Ferenczy művészetének fejlődési ívét is: a természetet ábrázoló buja festményei és kárpitjait követően elindulunk azon az úton, ahol egyre hangsúlyosabbá válnak az emberi alakok, az érzelmek és a kétkezi munka. Az első teremben még sűrű vegetációval teli kompozíciókat látunk, amelyek apró növényekkel, dús lombú fákkal vannak teli, az ezek közötti apró réseken tűnnek elő az állatok és az emberi alakok.
Az alkotó e korai munkáin még gyakran idézi az antik mitológiai vagy keresztény témákat. Ebben a teremben van például a Menekülés Egyiptomba című, szecessziós formákat is hordozó terve. A vörös lepelbe burkolt Mária és a kisded alakjai és a jámboran lépegető öszvér valami különös nyugalmat kölcsönöz a képnek. A testek szinte teljesen elvesznek a burjánzó vegetációban, a kompozíciót a gyümölcs- és növénymotívumokat felvonultató bordűr teszi teljessé. Az Ádám és Éva képen hasonló stílusban elevenedik meg a bibliai jelenet: az ősi, buja természetbe szinte belesimul a két alak. Az Ártatlanság kora méretben ugyan sokkal kisebb az előzőeknél, mégis érdemes alaposan szemügyre venni, ahogy a különféle növényi motívumok, indák, bekeretezik a központi alakot.
A következő teremben az ember és a természet harmóniája a téma. Míg az előző képeken a sűrű vegetációban megjelenő és a környező tájhoz szervesen kapcsolódó alakok az ember és a természet mitikus egységéről vallottak, addig az itt látható munkákon a ritkuló növényzet, a motívumok közötti nagyobb felületek már az ember dominanciájára utalnak. A terem központi műve a Nővérek, amelyen az egész képsíkot betöltő, indaszerűen hullámzó faágak és falevelek tüzes árnyalatai közül tűnnek elő az alakok. Szerves egységben állnak a természeti elemekkel, de már egy új jelentés hordozói: a testvériség, az egymás mellett élés, az odafigyelés szimbólumai ők. A Pihenőknél is sokkal inkább a két ember egymáshoz való viszonya válik hangsúlyossá.
A gyengéd érzelmeket felvonultató kárpitok és tervek következnek ezután. Ezek talán Ferenczy leglíraibb és legőszintébb munkái. Az anyai gondoskodó szeretet, az oltalmazó ölelés, az egymáshoz simulás öltenek testet a Bárányos, a Madonna és a Fekete barányos kárpitokon, míg a Múzsa című művén a líraiságot a nőies kézmozdulatok és a finomság adja.
A dolgozó ember egység munkái a lét fizikai oldala kerül előtérbe: munkájukban elmélyedő embereket látunk ezeken a gobelineken és terveken. Ferenczy számára a lelket felemelő és koncentrációt igénylő munka volt a fontos, ezt hangsúlyozza kárpitjain. Az Ásó ember címűn a föld barázdái előtt a kép szinte teljes terét betöltő alak minden figyelmét munkájának szenteli. E kompozíciók kizárólagos főszereplői a dolgozó emberek, a kaszás paraszt, a kőműves, a rőzsét hordó nő. Körülöttük sokszor megfigyelhető a tevékenységükhöz kapcsolódó elem vagy eredmény motívumszerű ismétlése. A Pásztor bárányokkal című képén például az állatok, a Péknél a kenyerek állnak monoton rendben.
A következő terem fő műve a Szent István Emlékév alkalmából, a nyíregyházi polgármesteri hivatal fogadószobájába készített, kilenc négyzetméteres gobelin. A történelmi, sokalakos kompozíción a palotára utaló enteriőrt hátulról kőfal zárja, a baldachin alatt foglal helyet Szent István, előtte pedig egy szigorúan szerkesztett lépcsősoron járulnak hozzá a vendégek. A háttérben széles ívű, egymást keresztező hegyvonulatok zárják a kompozíciót. Ebben a teremben szerepelnek még a Város – Kisváros és Város – Régi város tervek is, amelyek vibráló színű házai olyanok, mintha valami isteni fény esne rájuk.
Ezek az izgalmas rózsaszínek és pirosak folytatódnak Ferenczy tájképein is. Virágzó növények, erdőkkel borított domboldalak tűnnel fel ezeken a művein. Majd' mindegyiken megjelenik az ember, aki nemcsak részese a kompozíciónak, hanem aktív gondozója is a természetnek.
Az 1920-as évektől kezdve stilizált természeti környezetben, hatalmasra nőtt mályva- és csillagvirágok között az emberi aktivitás válik hangsúlyossá. Fákat ápoló, növényeket öntöző, kivágott rönköket elhordó alakokat látunk. A 30-as évektől kezdve azonban az emberi alak egyre kisebb lesz ezeken a munkákon, szinte belesimul környezetébe, a táj újra nagyobb szerephez jut.
Az utolsó terem Ferenczy II. világháború után született munkáit veszi sorra. Szól arról az egzisztenciális válságról, ami elérte az alkotót. Ikertestvérével, Ferenczy Bénivel megszakadt a kapcsolata, eszközei megsemmisültek és az újjászervezett Képzőművészeti Főiskolán sem őt kérték fel a gobelin tanszék vezetésére. Ebből a válságból egy váratlan támogatás húzta ki, aminek köszönhetően újra tudta kezdeni a munkát. Megszőtte a Rügyező fa kárpitját, amelynek motívumvilága, a kapáló nőalak, a rügybe fakadás a jövőbe vetett optimizmust hirdeti. Fontos munka még ebben a térben a Felvonulás is, amely az egymás kezét fogó, egyenruhát viselő embercsoport erejét láttatja.
A kiállítás fontos adaléka, hogy szót ejt Ferenczy Noémi lappangó műveiről is. Rámutat, hogy a több mint hetven elkészült falikárpit közül közel negyvenről nem tudunk semmit, egy pedig biztosan megsemmisült. Ezekről Tolnay Károly 1934-ben kiadott könyvéből, az abban szereplő reprodukciók és más archív felvételek alapján kaphatunk képet.
A nyitóképen Bodonyi Emőke művészettörténész szerepel. Forrás: Ferenczy Múzeumi Centrum
