A férfi kétszer - WOMB - MÉH

Egyéb

Az amatőr színészekkel forgatott, hosszú-hosszú snitteket használó, hangsúlyosan szerzői filmes Rengeteg vagy a Dealer; a mondjuk, hogy ?misztikus?, ?elvont? A sor című rövidfilm; az olyan beszélgető- vagy előadásfilmek, mint a Van élet a halál előtt? vagy a Csillogás; az olyan filmnyelvi kísérletek, mint a Pörgés vagy a nézhetőséggel már nem is törődő, a film-műfaj határait megkörnyékező Tejút: Fliegauf Benedek mindezek után felhagyott a kísérletezéssel, és nemzetközi stábbal egy angol nyelvű romantikus sci-fit forgatott. A magyarul igen szerencsétlenül Womb ? Méhnek keresztelt filmmel Fliegauf megmutatta: olyankor is profi filmrendező, ha nem a tőle megszokott, egyedi stílusjegyekkel dolgozik.

Noha a Womb műfaja egyértelműen sci-fi, Fliegauf nem sci-fis dramaturgiát használ a történetében. Kihagyja például a szokásos magyarázatokat: minden, a jelenkorban még nem létező jelenséget természetesnek, magától értetődőnek ábrázol. Hasonlóan jellemezhető az időkezelése is: két jelenet között sokszor három-négy év telik el, de az idő múlását Fliegauf nem jelzi semmilyen technikával (csak a szereplők látható, életkorból adódó változásával), s ezzel tulajdonképpen lendületet csempész az egyébként lassú, melankolikus filmbe. Amelynek sztorija szerint Rebecca (Eva Green) egy balesetben elveszíti élete nagy szerelmét, Thomast (Matt Smith), s a férfi hiányába nem tud beletörődni. Ezért úgy dönt, hogy klónozza, megszüli, majd felneveli Thomast.

Noha az író-rendező következetesen végigveszi a téma által felvetett összes dilemmát ? Rebecca sokszorosan ambivalens viszonyát a fiához; a felnövő fiú kérdéseit ?apjáról? és később saját magáról; az anya érzéseit, mikor úgy lesz fültanúja a szomszéd szobából fia szexuális életének, hogy azt nem csak anyaként, de szerelmesként is fel kell dolgoznia; vagy a fiú találkozását ?eredeti? anyjával ?, sőt egy remek ötlettel egy új aspektust is bevezet ? a társadalom rasszista megvetését a ?copyk?, a másolatok felé ?, a filmet mégis a két főszereplő színész viszi el. Matt Smith ereje bociszemeiben rejlik; emellett mindvégig olyan csendes, kitörni készülő, de belül maradó lelkesedést, életörömöt, vidámságot sugároz, amitől megszólalás nélkül is izgalmassá válik a karaktere. Eva Green pedig tényleg felejthetetlen: állandó szomorúsága ? úgy tűnik ? soha nem múló kételyből, szürreális, sőt beteges, de mindenképpen viszonozhatatlan szerelemből és a megbánás lángra nem kapott szikrájából ered. Hogy a Womb nem is sci-fi, hanem romantikus film, az is az ő szemeiből, arcáról derül ki igazán.

Fliegauf a valamelyest rendhagyó dramaturgián és időábrázoláson túl a finom szimbólum-használat révén ad többet egy ?átlagos? romantikus sci-finél. A helyszín, az északi-tengeri Sylt szigete (itt forgatta Polanski is A szellemírót) nem csak Szatmári Péter operatőrnek ad lehetőséget a szép nagytotálok fényképezésére, de maga is része a szimbólumrendszernek: a mindentől elszigetelt, csendes, békés, természetes környezet az anyaméhet idézi. Erre ráerősít néhány szép beállítás is: több igen fontos jelenet valamiféle anyaméh-pótlék megjelenítésével zajlik. A szereplők hol takaróval, hol halászhálóval takaróznak, fedik be magukat a lelkileg megterhelő szituációkban ? a méh ilyesfajta metaforája, ez az egyetemes szimbólum nem hivalkodóan, de mégis felidézi az egyetlen végtelenül nyugodt, felelősség és hibák nélküli, védett állapot elérésének állandó vágyát.

Egy jelenet van, amelyben Fliegauf megtöri a maga teremtette, biztos szerkezetet: Thomas ebben hosszasan beszél arról, milyen jó is a világban, hogy minden létező dolog tökéletesen különböző benne, és semmi sem létezhet kétszer ? mintha e szájbarágás nélkül nem érthetnénk, miért is érzékeny téma a klónozásé. Ezt a jelenetet leszámítva a Womb szinte tökéletesen járja körül egy párszáz évvel későbbi világ társadalmi problémáit és azok hatását az egyénekre. Csak egy kérdés vetődik fel, amely nem is lenne indokolt, ha a Womb nem az egyedi stílusú, kísérletező, ugyanakkor a ma emberét jól ismerő és tehetséggel ábrázoló Fliegauf Benedek munkája lenne: vajon miért ezeket a távoli, a konkrét történettől részben nyilván elvonatkoztatható, de a jelen világunkra mégis teljesen hatástalan problémákat választotta filmje témájául az író-rendező?