Mennyit változott a napirended az elmúlt egy évben, amióta igazgató vagy?
Munkaidőben szinte semmit. Reggel leteszem a gyermekeket az iskolába, és reggeltől délutánig, amíg nem végeznek, itt vagyok. Amikor próbálok, délelőtt-délután úgyis mindenképpen bent kell lennem a színházban, ezért most olyan, mintha minden nap próbám lenne. Mivel 16 és 13 évesek, az önállósulás útját járják. Bár kezdetben egyáltalán nem szerették volna, ha elvállalom az igazgatást. Féltek, hogy elveszítenek, és talán attól is tartottak, hogy más emberré válok.
Hogy nem lesz időd rájuk, a hatalom megváltoztat, sőt elront?
Igen, sok-sok kérdés és kétely felvetődött bennük.
Mivel nyugtattad meg őket?
Levente életútjával. (Nemes Levente, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház korábbi színész-igazgatója – a szerk.) Nagy szerencsém van, hogy őt sok mindenben fel tudom hozni példaként az életünkben, ráadásul a gyermekek nagyon jól ismerik, jó kapcsolatban vagyunk vele, egy faluban élünk. Azt próbáltam nekik elmagyarázni, hogy Levente emberi léptékkel tudta igazgatni a színházat, és bízzanak bennem, mert én is ezt szeretném. Attól tartottak, hogy az életünk megszokott rendjét ez a munka majd befolyásolja. Megértettem őket, mert a helyükben nekem is lettek volna aggályaim. De úgy érzem, megnyugodtak, látják, hogy ez a státusz (amit egyébként teljes mértékben szolgálatként élek meg) semmiféle emberi, erkölcsi torzulást nem hozott ki belőlem. Azt viszont érzékelik, hogy a családunk 104 fővel gyarapodott...
Bocsárdi László apránként adagolta neked, hogy mi jár a fejében, vagy egyszer csak rád zúdította az ötletét?
Ha visszapörgetem az emlékeimet, igen, talán rébuszokban voltak erre vonatkozóan utalásai, de én ezeket nem hallottam meg, hiszen soha nem feszített belülről semmiféle vezetői ambíció. Tudtam, hogy miután lejár a mandátuma, nem kívánja tovább folytatni az igazgatást. Ezt közölte is a társulatunkkal, sőt megkért bennünket, gondolkodjunk magunk közül az utódon. Megfontolt és jó döntésnek tartottam, hogy közülünk kerüljön ki az az ember, aki továbbviszi azt, amit együtt felépítettünk, és nem egy meredek váltással, hanem egy jól kitalált átmenettel folytathatjuk tovább a munkánkat. A kérdés az volt, hogy mégis ki lehetne ez a kolléga, aki méltó és alkalmas is egy ilyen rettentően összetett és felelősségteljes feladatra. Önként jelentkező nem volt. Aztán amikor Laci elmondta a közös jövőnkkel kapcsolatos konkrét szándékát, finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy teljesen váratlanul ért. A válaszom az volt: „Ez teljességgel lehetetlenség, Laci”. De ő kitartó volt az ötletében, anélkül, hogy tolakodó lett volna. Én meg hittem abban, hogy „a sors vezeti azokat, akik hagyják, és vonszolják azokat, akik ellenszegülnek”.
Ha nem adtál jeleket, nem volt semmiféle ráutaló magatartás a részedől, miért tartott mégis alkalmasnak erre a feladatra Laci?
Tudta, hogy jól ismerem a színház életét (24 éve vagyok a társulat tagja), annak íratlan szabályait, tudta, hogy nem hiszek a könnyebb megoldásokat választó színházvezetésben, hogy foggal-körömmel ragaszkodom a felelősségteljes, pontos, komoly, alázatos, együttes munkához, hogy nincs terhemre a szervezés, hogy ügyem a színház... Csakhogy ez még mindig nem jelenti azt, hogy valóban alkamas is vagyok rá. Nem tudom, talán őt kellene megkérdezni ez ügyben. Lehet, hogy egyszerűen bízott a megérzésében.
Attól nem tartottál, hogy az igazgatás elveszi az energiát a színészettől, hogy választanod kell a színpad és az iroda között?
Kételyek káosza kavargott bennem. Azt biztosan éreztem, hogy az igazgatást csak úgy tudom elvállalni, ha nem szakadok el a színpadtól. A színpad feloldási felülete az életemnek, csakis akkor és attól kihívás ott lenni, ha egy szerepen keresztül képes vagyok a saját életemről gazdagon és érvényesen fogalmazni. Kérdéses volt tehát, hogy fogom-e tudni csinálni mindkettőt egyszerre, hiszen az igazgatás állandó feszült figyelmet igényel. De szerencsére nagyszerű adminisztrációs kollégáim vannak, akik tudják, hogy színész is vagyok, és mindent megtesznek azért, hogy a színészi énem is táplálékhoz jusson. És ez így van jól, mert e nélkül a lehetőség nélkül az igazgatást sem tudnám vállalni. Persze, a mérték itt is kulcsszó. Adott esetben le kell tudni mondani kecsegtető feladatokról, mert hosszú távon a túlterhelés kiégéshez vezet(het).
A másik aggodalmam az volt, hogy rettenetesen fájt volna, ha az igazgatói pozíció elvállalásával meredeken más kapcsolatom alakult volna ki a kollégáimmal, akiket nagyon szeretek és becsülök. Nyilván változott a viszonyrendszer, de a szó legnemesebb értelmében. Azt hiszem, sok minden a tiszteleten múlik. Sokat vagyunk együtt próbákon, előadásokon, érzékelem, ha gond van, és azt is, ha nincs. Bizalmi helyzet a miénk, amiben élünk.
Emberek jöttek, mentek, a társulaton túl a közeg is változott, de a hozzáállásotok a mai napig változatlan. Minek köszönhető ez?
Valószínüleg Bocsárdi Laci habitusának és Gabi lelkületének. (Bocsárdi Gabriella, a Figura Stúdió Színház egyik alapító színésze, a Tamási Áron Színház tagja haláláig, 1994 és 2003 között – a szerk.) Gabiból csak keveset kaptam, talán 4–5 évet tölthettem vele, de az meghatározó volt számomra. Minden ízében, gondolatában érezte a színházat, ő volt a csapat lelke. És bármennyire is nincs közöttünk, azok a magok, amik akkor elültetődtek, valahogy azokban a fiatalokban is tovább él, akik nem ismerték őt. Ez önmagában csoda. Emberségre és nagy szakmai igényességre törekvő csapatunk van. Törékeny ez az állapot, törődni kell vele, szoktam mondani: „erre úgy kell vigyáznunk, mint a szemünk fényére”. Elég egy rossz döntés, és a negatív energia elkezdi a pusztítását.
Mennyire nehéz lelkileg az igazgatás? Arra gondolok, hogy intézményvezetőként meg kell felelned a fenntartó és a társulat elvárásainak is, kétfelől érkeznek a kérések, kritikák.
Nem könnyű helytállni. Vannak kudarcok, amik földhöz csapnak. A törvények sok esetben szűkítik a lehetőségeinket és megkötik a kezünket, de a lehetetlent nem ismerő természetem sok mindenen túllendít. Mindent megteszek, ami erőmből telik. Sok esetben vigasztal a tiszta lelkiismeretem.
Mi változott az igazgatói irodában azóta, hogy beköltöztél?
Semmi, csak hangfalakat hoztam be, mert szeretek zenét hallgatni. Megnyugtat. Nem éreztem igényét a változtatásnak, nekem tetszik ez a hely, ahonnan Bocsárdi Laci és Nemes Levente közel 30 éven át írányították színházunkat. Fontosabbnak tartottam viszont egy tartásos, rendezett előcsarnok létrehozását a jelenlegi és a volt társulati tagok fotóival. És szükségét éreztem egy társalgó kialakításának is, ahol a nézők az előadás kezdete előtt nyugodtan leülhetnek, végigpásztázhatják a műsorfüzetet. Ez a tér egészen hangulatosra sikeredett, szakmai találkozók, sajtótájékoztatók helyszínévé is vált. Ezek a részletek jelentéktelen dolgoknak is tűnhetnek akár, hiszen a legfontosabb, hogy az előadás jó legyen, de az összélmény hatásában ezek a részletek is fontos helyet fogalnak el. A részletben rejlik a lényeg. Ezt is Leventétől tanultam.
Másrészt színházi alapítványunk, a Jókainé Laborfalvi Róza színészlakásai is lakhatatlanná váltak, teljesen lepusztultak. Ez eléggé nagy fejtörést okozott, mert a színészeink egy része födél nélkül maradt, és viszonylag rövid időn belül nekünk újjá kellett varázsolnunk a lakásainkat úgy, hogy az alapítványunknak gyakorlatilag semmi pénze nem volt a munkálatokhoz. Szerencsére a megkeresett támogatók nyitottak voltak és közös ügynek érezték a lakások rendbehozatalát, amibe rövid időn belül vissza is költözhettek kollégáink.
Akkor jól értem, hogy te kerested meg a cégeket, te tárgyaltál a vezetőkkel?
Igen, én. Nem esett nehezemre.
Nem fárasztottak ezek a beszélgetések?
Nem. Én sem erre számítottam. Különböző emberekkel találkoztam, akik olyan szférában mozognak, amire nekem sem színészként, sem magánemberként nem volt rálátásom. Sok esetben ezek a beszélgetések meghaladták a finanszírozás témáját. Magam előtt láttam az embert, a sorsát, a nehézségeit, sikereit, küzdelmeit. Persze, a sikerélményt az is okozta, hogy jórészt mindenik tárgyalás pozitív kimenetelű volt. Azt hittem, hogy az e fajta ügyek felemésztik az energiáimat, de épp ellenkezőleg történt, megerősítettek.
Tehát az igazgatásnak mégis van személyiségformáló hatása: csak épp ahelyett, hogy a hatalom elrontana, egészen másfajta impulzusokat ad.
A hatalom csak arra való, hogy az ember megvalósítsa elképzeléseit.
Lehet, hogy a női energia a titok, amit Gabi kapcsán említettél? A kérdés költői, úgyhogy inkább arról beszéljünk, mit ír majd a színháztörténet a Tamási Áron Színház Pál Ferenczi Gyöngyi-korszakáról.
Azt nem tudom, beszélhetünk-e korszakról, egyelőre az önkormányzat által ideiglenesen kinevezett igazgatója vagyok a Tamási Áron Színháznak. Biztató számomra Nemes Levente igazgatásának története. Az ő vezetői ambícióját művészszínházi gondolatok vezérelték. Aztán megérkezett az életébe egy karizmatikus alkotó Bocsárdi László személyében, akivel ezt meg is tudta valósítani. Csakhogy erre várni kellett, nem egyik napról a másikra történt. Várni türelemmel, és nyitott szemmel járni a világban. Ez az attitűd sok mindennek az előszobája tud lenni. Ezt az ő történetük is bizonyítja.
Marad a Tamási Áron Színház művészszínház?
Egyértelműen, azokat a művészi távlatokat szeretném továbbálmodni, amiket Nemes Levente és Bocsárdi László megnyitottak.
A nyitóképen Pál Ferenczi Gyöngyi, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színész-igazgatója. Fotó: Volker Vornehm
