Fergeteges szekrénymese - NAFTALIN

Nagy vesztesége a magyar színházi életnek, hogy ennyire egydarabos szerzővé változtatta és ezzel tulajdonképpen szinte elfelejtette Heltai Jenőt, mint tette ezt a Radnóti Színház is, amelynek még soha nem szerepelt a műsorán egyetlen műve sem. Több mint száz éve, 1908-ban a Vígszínház mutatta be a Naftalint. A moly nem rágta meg a darabot, ma ugyanolyan élvezhető, mint akkor. Szellemes, franciás, könnyed komédia, semmi terhet nem visz, mély karaktereket nem épít, de nem is ez a dolga. A műfajról mindent tud.

 

Alapköve a helyzetkomikum, amiből három felvonáson át mindent ki is facsar, amit lehet. A megunhatatlan habostorta-effektus érvényesül. Az ember néha tényleg elképed azon, milyen megunhatatlan, ha valakinek a képébe tortát vágnak, vagy ha egy szerető elbújik az ágy alá. Ezen nevetünk évszázadok óta újra meg újra. A habostorta ez esetben a szekrény, amely szeretőket rejt. Tetézi a megszokott ötletet a szekrény fojtogató naftalin szaga. Vékony jégen táncolnak az ilyen bohózatok: fergetegesen mulatságosak és szórakoztatóak lehetnek vagy végtelenül elcsépeltek és laposak. Hogy merre billen a mérleg, az elsősorban a ritmuson múlik. Ha pereg, siklik, fokozódik, nem ül le egy percre sem, a siker félig már biztosítva van. Már "csak" jó színészek és remek rendezés kell. Itt mindez adva van.

Szabó Máté tökéletesen ráérezve a stílusra és Heltaira egy igazán dinamikus, lendületes és nagyon szellemes előadást rendezett, kiaknázta Heltai iróniáját és szinte groteszkig elmerészkedő stílusát is, ezzel hatalmas teret engedve a szerepükben lubickoló színészeknek. Élvezet volt nézni, ahogy kihúzott mindenkit megszokott skatulyájából. A Radnótiban nagy meglepetés nem szokta érni az embert, a gárda nagyjából stabil, a színvonal mindig jó, a repertoár némi ritkább kicsapongásoktól eltekintve a drámairodalom komolyabb darabjaiból szemezget. Ám ezúttal Szervét Tibor nem csehovi intellektus, hanem vérbő komikus. Szellemes paródiája egy öregedő operaénekesként tipegő vénülő csapodárt fest. A tartásától a mozgásásig semmi nem a tőle várt, minden mozdulata kacagásra ingerel.

Csányi Sándor sem a megszokott, elsősorban az utóbbi évek filmszerepeiben ráragadt ügyeletes sármőrt alakítja, hanem köpcös, pocakos, bugyuta férjként tűnik fel, aki táncolni, énekelni sem restell, s éppen egyik énekes számával egészen virtuóz teljesítményt nyújt, szinte hallhatatlant, mert a közönség nevetése és dübörgő tapsa el is fedi annak végső trilláit. Felhőtlenül szórakoznak és szórakoztatnak valamennyien: Szávai Viktória, Adorjáni Bálint, Martin Márta, Kováts Adél, Gyabronka József, Borbás Gabi, Petrik Andrea és Kakasy Dóra. Hűtlen férjek, kétes erkölcsű hölgyek, csapodár asszonyok meg a szekrény lejti pezsdítő táncát a színen. Szabó Máté nem csinált modern darabot a százévesből, megőrizte a miliőt és a korhű ruhákat, mégsem avítt sem kosztüm (Szakács Györgyi), sem díszlet (Khell Csörsz), sem tánc (Fejes Kitty), sem játék.

A hangulatot csak fokozzák a zenei betétek. Heltai bohózata annak idején két változatban létezett, dalszövegekkel és azok nélkül is. A zenés verzióhoz Szirmai Albert szerzett zenét Heltai Jenő verseire, aki viszont elég egyenetlenül helyezte el ezeket a betéteket a darabban, néha egymást követték a dalok, néha elfelejtkezett róluk, a harmadik felvonásra pedig egyáltalán nem hagyott belőlük. Ezt orvoslandó most a Radnóti Színház felkérte Darvas Ferencet, hogy szerezzen új zenét az eredeti Heltai-versekre és Várady Szabolcs új szövegeire, és ez nagyon jót tett az előadásnak. Mindenkinek jut énekelni, táncolni való, egész stíluskavalkádot vonultatnak fel a számok a kupléktól az operaparódián át a dixie-ig, ezzel is erősítve a századelő hangulatát és fokozva a hangulatot. (Az élő zenét maga Darvas Ferenc biztosítja kis zenész csapatával.) A fináléban a szekrény is táncra perdül, hogy egy szellemes fordulattal ajtajai függönnyé válva a nézőket zárják a sötét, naftalinszagú szekrénybe. S így a nézők is megcsalt és megcsaló szerelmesekké válnak, akik tehát magukon is kacagnak immár.