Ripplit, ahogy a helyiek nevezik, az első európainak tartják a magyar festők között, mert a 13 évet Párizsban töltött művész segítette át a zsánerképeknél megrekedt magyar ízlést és művészetet a korszerű, francia és európai fősodorba. Stílusforradalmaival ő honosította meg, fogadtatta el az impresszionizmust, a szecessziót, a posztimpresszionizmust és a fauvizmust Magyarországon. Mit könnyebben, mit nehezebben. Szindbádnak azért nevezik, mert nyughatatlan vére mindig hajtotta, sosem telepedett le hosszabb időre, világot látott, hazajött, újra elment, ismét visszatért, mindig lelkesebben, tudásban, merészségben gazdagabban. Fizikai, szakmai, lelki változásban megtett periódusait jól mutatja a világos szakaszokra tagolt kiállítás, amely párizsi éveivel, a fekete képekkel kezdődik. Időben 1891-1901-ben vagyunk. Nem feketék ezek, de sötétek, mégsem baljósak, komolyak, de nem komorak. Mesterétől, Munkácsytól már ekkor is távolódóak, saját, későbbi, 1908-18-ig tartó, úgynevezett kukoricás korszakával
markáns kontrasztot alkotók. Az itt föltett hangtompítót, azaz színtompítót, visszafogottságot amott a buja vadság, a markáns harsányság, a Gauguin-i színtobzódás jellemzi, a vastag kontúrok közé az egycentis ecsettel kukoricaszemekként benyomott festékcsöppek igazi textúrát adnak a képeknek. Vadság, azaz fauvizmus harsog ezeken a sárga-piros-lila-zöld képeken, az akkori közönség nem kis döbbenetére és elutasítására. Váltott hát Rippl újra, előkapta a pasztellkrétáit, felment Budapestre és pár óra alatt, szakmányban gyártani kezdte a pasztelleket. A portrékhoz nem sajnálta a krétát, vastagon gyúrta, gyömöszölte a képekbe. Lelakkozni nem engedte, hozzáérni sem, a keretesnek üveg alá kellett tennie, de kopácsolnia nem volt szabad, hogy a krétapor le ne hulljon. Így lett a jóval szelídebb, puhább, megszelídített képi világ is anyagszerű, gobelinre emlékeztető. Vitték is, mint a cukrot. Egy másik korszak a Róma-villáé, ez a művész kaposvári, ma is látható mesebeli villája volt, ábrázolásában, mint egyébként alakjaiéban is, ott a párizsi hatás, a tárgyi világ súlya, hatása az emberre, a részletek jelentősége, melyek főként a jellegzetes Rippli színvilágban érvényesülnek. (A Rippl-Rónai év keretében a város a villát és parkját is felújítja, még a nárciszok és pávák is újra helyet kapnak benne.). Az időskori nagy szerelem, Bányai Zorka egy újabb ciklus főszereplője, megkapó sorozata hűen és érzelemdúsan mutatja a varázslatos ifjú nő lassú fonnyadását. Női portréi csoportjában elragad képessége, ahogy a kellékekkel kiemeli a nők szépségét: itt egy boa, ott egy kalap, mind finomítja, nemesíti a megkapó arcokat. Férfiportréi karakterfestmények, ezeken örökíti meg a Nyugat
nagyjait, barátait, vagy kaposvári elöljárókat, akiket mind egy-egy jellegzetes vonásukkal emel ki, Piacsek bácsit nagy orrával, apját nagy szakállával, anyját mély ráncaival jellemzi. Tömörít, egyszerűsít, így válnak alakjai szuggesztívvé. És egymás mellé kerülnek a méretükben is nagy képek, az ifjúság pasztellszíneiben szinte lebegő, légies Rózsát tartó nő és ellenpontja, a fekete zsákként a nézőre nehezedő Öreg hölgy ibolyacsokorral. Szimbóluma a két kép párhuzama annak az útnak, amit bejárt Párizstól Kaposvárig, az ifjúságtól az öregségig, a tanulástól a magára találásig. Rippl felrázta a magyar képzőművészetet, beágyazta a hazai kultúrába a párizsi festészetet, és némiképp ily módon az európaiba is a magyart, megszólította a polgárságot és az új vásárlóréteget, a nagyiparosokat, kereskedőket. Mindeközben megteremtett egy bármikor felismerhető, Ripplis világot. Ha Párizsban maradt volna, ma világhírű lenne. Így, hogy hazatért, a miénk maradt, de hatása ránk, nézőkre, és a magyar művészetre korszakos és elementáris. Kaposváron nagy dózist kaphat belőle, aki fogékony a szépre.
