A kilencszázas évek... Már kezd kialakulni a világváros, a vagyonos polgárok és szorgalmas kisemberek, Ady és Krúdy, bankárok és kereskedők, művészek és iparosok, hazafias zsidó asszimilánsok, kávéházak, mulatók, törzsvendéglők és kiskocsmák világa, még tartanak a békeévek, és Pest Párizst utánozza. És ez az utánzás talajra talál a soknyelvű Budapesten, magyar szó keveredik némettel (svábbal) és jiddissel békés együttlétben – ez sokáig a város nyelve, amit átsző a néha kedélybe, néha szarkazmusba oltott humor.
A hetvenes években három nagyszerű színész, Benedek Miklós, Császár Angela és Szacsvay László már életre keltették nagy sikerű előadásukban ezt a világot, most Fesztbaum Béla, a Vígszínház kitűnő művésze új kompozíciójával idézi fel újra, egyben tiszteleg volt kollégája és barátja, Benedek Miklós emlékének.
Nagyszerű est! Nevettető, elgondolkodtató, megrendítő és éles nyelvű, szolidan pikáns és olyan, mintha a kuplékat, konferanszokat, szövegrészleteket nem Nagy Endre, Békeffi László, Kellér Dezső, Molnár Ferenc, Darvas Szilárd, hanem valaki most élő és a mai világot látó-ismerő írta volna. Mintha nem az első világháború, a gazdasági válság, a negyvennégyes üldöztetés, a felszabadulás utáni infláció vagy az ötvenes évek tükrét hallanánk. Pedig Fesztbaum Béla nem erőszakolja a párhuzamot, a pesti polgár szellemén kell azt számon kérni. A nézőtér zsúfolt, a publikum mindent ért, kuncog, nevet, megtapsolja a poént – igaz, főleg időseket látok, hölgyeket, urakat, akik közül sokakkal megesett, amit a szerzők humorba, szatírába, a viccek nyelvén írtak-mondtak a századelőtől fél évszázadon át.
Veszik a lapot, erre-arra még emlékeznek is a háború utáni inflációs időkből, amikor percről percre drágult a zsír (is!), míg be nem jött a forint (Azt tudja, hogy Rákosi Mátyás a forint atyja? – Igen? Akkor a mama lehetett szép!), meg Királyhegyi Pál táviratára (Jozsip Sztálinnak, Kreml. Stop. a rendszer nem vált be), de örülnek annak is, hogy bravúros előadásban újra hallják Kazal László feledhetetlen, kacagtató számait. Fesztbaum beszédtechnikájával különben is azon kevesek közé tartozik, akik mesterei a színpadi beszédnek, a Kazal-féle telefonkönyvkuplé pergő előadása lenyűgöző.
A klasszikussá vált kuplék pikáns humorát, a pesti aszfalton termett viccek derűjét közben-közben felváltja egy 1908-ból származó Ady-tárca az első világháborút megelőző idők társadalmi-politikai silányságáról. Megható Nagy Endre iróniába oltott, novellisztikusan szép írása a fronton, a kárpáti felszél elől hóbunkerben didergő, estélyről, pazar vacsoráról, gyönyörű nőről álmodozó katonákról. És aztán a megkönnyeztető dal: Ha majd mind visszatérnek...
Szeretni lehet a pesti polgárt, aki választópolgári elégedetlenségét ártatlannak tűnő és mégis maró gúnnyal tudja a hatalomnak előadni, mint a Karinthy Frigyes-féle „bátor” interpellációk, nagyobb haszna lehet, mint a dühödt felszólalásoknak. Békeffi László 1939-es konferansza példázza, hogyan alkot véleményt a kabaré a veszélyes politikai helyzetekben. És a politikai szónoklatok? Amikhez elég öt-tíz mondat hazafiságról, eljövendő jólétről, a mindent megadunk ígérete, ezeket nagy pátosszal kell kimondani, a köztes részt meg halandzsával kitölteni. „Cukrozott epe, finom rosszmájúság” – ahogyan Kosztolányi nevezte az ilyen iróniát, amely benn lakozik minden pesti emberben.
Politikai kabaré? Igen, de szellemesen. S míg hallgatom, szomorúan arra kell gondolnom, hogy mennyire silány manapság a humor, a szatíra minősége, milyen személyeskedő és durva.
Fesztbaum Béla kétszer negyvenöt percben végigvisz minket a múlt század történelmén – a pesti kabaré tükrében. Ilyen ez a város, ahol a legkeservesebb időkben is létezik a reményt adó humor, ahol a jellegzetes viccek pusztán egy röpke dialógusváltásban életsorsot, nemzetsorsot tudnak kifejezni. Az az összekacsintás, amit a pesti polgár a hatalom fölött tudott egymással váltani, megmentő, megszabadító lehetett abban a korban, amit Örkény István megszülőnknek és megölőnknek nevezett.
Nézzünk bizakodva a jövőbe – mondja egypercesében Örkény, hiszen száz vagy száztizenöt év múlva felépül pompás függőkertjeivel a régen várt visegrádi vár, és a kifejezés, hogy magyar, ige lesz (ikes!), ami a világ minden nyelvén a jó és szerencsés dolgokra lesz értendő, és elveszti értelmét a háború szó, legfeljebb fagylaltot neveznek el így: vanília, háború, csokoládé...
Gyógyító ez az este, bátorságot ad a humorba vetett hit, hosszan tartó hálás taps tartja a Pesti Színházban a „függöny előtt” Fesztbaum Bélát és a kuplékat zongorán kísérő Termes Ritát.
Fotó: Vígszínház
