Fent a jómódú alpesi turisták nem is gondolják, hogy a lentiek közül bárki közéjük férkőzhetne, így mindenüket ott teszik le őrizetlenül, ahol kedvük tartja ? a lentről jött tolvaj meg azt lop el, amit csak akar. De a felvonó lenti végállomásánál automatikusan minden elértéktelenedik: vagy nem is kell senkinek a lopott áru, vagy filléreket adnak érte. Valahogy így néz ki a Nővér társadalomrajza.

 

Simon, a tizenkét éves fiú huszonéves, ideiglenes állások és a munkanélküliség között ingázó nővérével él együtt, és lopásból tartja el a kis családot; a síelőktől elcsent szendvicseken meg a lopott sífelszerelések árából élnek. Amit a fiútól kap, a nő leginkább elissza vagy pasijaira költi ? mintha a gyerek az apja, de legalábbis a nála sokkal érettebb bátyja lenne. A lány egy normális párkapcsolatot szeretne, a fiú pedig azt, hogy egyetlen rokona szeresse őt, vagy legalábbis úgy bánjon vele, ahogyan azt egy gyerekkel szokás. Mert persze erről szól valójában a Nővér, nem arról, hogy hogyan sikerül vagy nem sikerül eladni a síléceket, hogy elkapják, lebuktatják-e Simont vagy sem, hogy hogyan lesz cinkosa egy Svájcban dolgozó angol vendégmunkás a fiúnak; de még csak nem is arról, hogy hogyan kényszerül a gazdagoktól való lopásra a szegény, és hogyan válik lemoshatatlan, leküzdhetetlen jellemzőjévé ez az életforma. Hanem egy abnormális kapcsolatról, szeretetvágyról, egy ? a választott életmód látszata ellenére is ? idősebb nő és egy fiatalabb fiú rokoni viszonyáról.

 

És épp akkor a legjobb a film, amikor valóban ezt mutatja be: Simon és Louise kétségbeesett kísérleteit egy normálisabb élet elérésére, megalkotására, meg az ezeket követő kudarcokat. Ilyenkor a legemlékezetesebb a lenyűgözően beszédes arcú, meglepően sokszínű fiú, Kacey Mottet Klein és a belső leépülését külsejével palástolni próbáló, minden mozdulatával és arckifejezésével saját élete ellen lázadó, egy jobb életre öccséhez hasonló gyermekiességgel vágyó Léa Seydoux játéka, és ilyenkor a legőszintébb, legsallangmentesebb a film is. Mert máskor néha túlontúl didaktikus, bántóan egyértelmű: a legkiábrándítóbb túlmagyarázás az, amikor Simon szó szerint pénzért akarja megvenni Louise-tól ? aki ráadásul még alkudozik is az összegről ? az ölelést. Kicsit túlzottan ?fesztiválfilm? a Nővér, a szó rossz értelmében (ha esetleg volna másmilyen értelme is): Ursula Meier ötször ötféleképpen is elmondja, amit fontosnak tart, matematikailag kiszámolva, miből mennyi kell a biztos érthetőséghez és a kívánt hatáshoz. Hogy egyértelmű legyen, milyen szomorú az, hogy Simon nem gonoszságból lop, hanem azért, hogy ne haljon éhen; hogy milyen abszurd, hogy a családban a gyereknek kell felnőttként viselkednie és felelősséget vállalnia, míg a felnőttre száz frankot sem lehet rábízni. Hogy Simon annyira vágyik egy normális családra, hogy még egy vadidegen, de szimpatikus turistában is anya-pótlékot lát. (A film kétharmadánál pedig egy olyan titok lepleződik le, ami alapjaiban rendezi át, hogy miről is szól a film; Meier az így megismert, új viszonyokról hasonlóan kérlelhetetlen egyértelműséggel mondja el véleményét.) Ettől pedig jóindulattal sebészien pontos társadalom- és lélekrajzzá, rosszindulattal viszont túl steril, patikamérlegen kimért hatásvadászattá válik a film.

 

Ha kicsit többet bízna a nézőre, ha merne többet építeni kiváló színészeire, ha kicsit távolabbról kerülné a sablonokat, a tehetségét a Nővérrel azért így is bizonyító Ursula Meier a Dardenne-testvérek legjobb tanítványává válhatna. A szó jó értelmében.