A lépcsőzetes síkokra szabdalt, sivár-szürke betonfalak határolta színpadkép vészjósló atmoszférát borít a játéktérre. Felső szintjein fehérvászon rabruhában rabok alszanak a síkok peremén vízszintesen elnyúlva. Börtön az egész világ. A Fidelio második - eredeti felosztásban, harmadik - felvonásának elején vagyunk; a zene szimfonikus bevezetése lélekdidergető hangulatot sugall, nem csoda, hisz az alsó szinten, vagyis a cella-sírgödör mélyén, Florestan senyved láncra verve. A börtönkormányzó üzelmeit leleplező forradalmár. A zene atmoszférája valóságos Kyrie, a szenvedés bugyraiból kihangzó reménytelenség, a fölbuzogó könyörgés, majd a rab hallucinációja, víziója. "Nem érzek-e enyhén susogó szelőt, / s nem ragyog-e előttem sírom? / Látom, hogy egy angyal rózsaszín fényben / mellém szegődik vigasztalón, / angyal, úgy hasonlít Leonorára, / ő visz a Szabadság mennyországába" (Mesterházi Máté fordítása) - énekli fájdalmas látomásában Mathias Schulz, Florestan szerepében. És ezenközben - az előadást végigkísérő szenvedéstörténet eme mozzanatában - krisztusi metaforaként emelkedik föl a felsőbb szinten elnyúlt rabok közül a néma szereplő, akihez hozzálép a florestani látomásban említett "angyal, rózsaszín fényben"... Ebbe a börtön-pokolba száll alá a "tényleges angyal", a férjének fölkutatására, szabadítására vállalkozó Leonora, alias Fidelio, a gondnok Rocco újdonsült segédjeként. Hideg fuvallat csapja meg a nézőt, a zenében-szövegben idézett, penészes cella fagyos lehelete - annyira borzongató a beethoveni látomás... Nem véletlenül részleteztem a fönti képet. Kovalik Balázs rendezői víziójának egyik legpuritánabb, legmegindítóbb része, melynek révén a bibliai párhuzam illusztrációját is láttatni szeretném.
Talán itt érhető leginkább tetten, miért fordult Kovalik a passió-történethez. A beethoveni zenében ugyanis mélyen benne gyökerezik az istenfélés. Florestan reménytelen helyzetében és Leonora reménykedő tetteiben mi másban bízhatott volna, ha nem a librettóban gyakran emlegetett Úr kegyelmében. Sokan értetlenkedtek a kálvária-jeleneteken, ám ennek a párhuzamnak, érzésem szerint, mély köze van az operához. A műsorfüzetben idézett Theodor Adorno esztéta tovább megy: A zene "mágikus engesztelő szertartás", és "legbensőbb összetételével azonos a kereszténységgel", Beethoven zenéje meg, szerinte, "a polgárság evilági könyörgése". Pontosan illik a fönt idézett Fidelio-képre.
 |
| Fischer Ádám |
Mit tehetett hát Kovalik Balázs? Metaforikus képekbe sűrítette a történések lényegét, atmoszféráját. Illusztratív módon közelített a zeneműhöz: képzőművészeti képzettársítások uralják a színpadot. A szenvedés-történet asszociatív jelzései, a kereszt alatt roskadozó Krisztus-Fidelio, a Veronika-kendő, amit átnyújtanak, a lüktetően világító szívű Krisztus, a csillag-fűzéres Mária - falusi templomok bájos-rusztikus szobrait asszociálják, illetve, mai tévésített korok giccsbe hajló képeit. Másrészt, képzőművészeti remekek statikus megjelenítését is látni a vizuális mozzanatokban: Pieta, Könnyező Madonna, Goya-sorozat stb. Kovalik Balázs voltaképp absztrakt módon, Leonora víziójaként, álombéli, szeszélyes képzőművészeti mozaikok egymás-mellettiségében és egymás-utániságában jeleníti meg az operát. Ami viszont jócskán zavart a rendezésben, az a finálé össznépi, vegyes, mai ruhába öltöztetett emberiség-színkavalkádja, az örömódával fölérő, szabadulást ünneplő, diadalmas kórus záróképében. "Elméleti" indokait sejtem, ám kimódoltságában, az operától elütő populáris híradó-filmes-asszociációi miatt berzenkedik tőle a lelkem. Nem örül az ember az amúgy elkoptatott "antiterrorista" képi képzettársításoknak sem, amikor is a börtönudvaron sétára bocsátott rabok kíséretében vörös csuklyás, állig fölfegyverzett, kommandós fegyőröket lát viszont, egy dermesztő, guantanamói fogolytábort idéző képben. Jóllehet, az elgyötört rabok sokatmondó, lassú mozgatása visszaadja a lenyűgözően fájdalmas zene s a "levegőt, fényt"-szomjazó kórus énekének hangulatát.
E sorokat a második szereposztás bemutatkozó előadásáról jövet írom. A címszereplő Rálik Szilvia hajlékonyan simul nehéz áriáinak magasságaihoz, néha ugyan a fölső fekvésekben hangja élesbe fordul, alakítása igényes, természetes, olykor egyenesen brilliáns, de talán üdébb, mint amilyennek a szenvedések poklát megjárt fiatalasszonytól elvárnánk. Szabóky Tünde, az első szereposztás Leonora-Fideliója, aki az alsó szinten alig-alig mozdulva éli végig szerep szerinti kálváriáját, lélektanilag meggyőzőbb; belső történéseit hangjába sűrítve kapjuk, érzelmileg telített, a fájdalom megannyi árnyalatát megidézi. Florestannal való kettőse fölkavaró. Leonora mellé "dublőrt" rendelt a rendező, a fiú-álruhába bújt, a tömlöcbe segédnek szegődött Fidelio szerepét Kovalik Horváth Virgillel játszatja végig némán, az alant áriázó, recitáló Leonorával párhuzamosan. Játéka, dublőr-mivoltához illőn, egyszerű, célratörő és puritán. Florestant a híres vendégművész Thomas Moser alakítja, lélekkel énekel, a cella-jelenetben megrendít a művészete, de jóval nagyobb élményt csiholhatott volna a záróképben. A második szereposztás Mathias Schulz-a csalódás, híján van a kisugárzásnak és a szuggesztivitásnak. Rálik Szilvia könnyedén leénekli. Friedemann Kunder, karakteres figurájának ellenére, színtelen, kopott Roccót nyújt, váltótársa, Fried Péter a tömlöcgondnok szerepében markáns alakításával nő környezete fölé, hangi adottságai, kultúrája ezúttal is szép teljesítményre sarkallja. Perencz Béla (Pizzaro) mint "főgonosz", a hős ellenpárja, lehetne démonibb, Berczelly Istvántól is elvárnánk a sátánibb föllépést, jóllehet, szép színű basszbaritonja itt energikus. Váradi Zita életteli temperamentummal, Hajnóczy Júlia a fiatalok üdeségével, tiszta vonalvezetéssel énekli Marzelline szerepét. Bretz Gábor Fernandója a beethoveni zene szellemében, a jövő reményét képviseli, Cser Krisztián szintúgy megnyerő alakítást, természetes föllépést nyújt, énekes teljesítményére föl kell figyelni, akárcsak a Jaquinót játszó Brickner Szabolcséra is, az első szereposztásbeli Fekete Attila is a helyén van. Az igazi élményt azonban, amit a Fidelio két bemutatója során megtapasztaltunk - azt a hallatlan árnyaltsággal, beleélő képességgel beethoveni zenét elővarázsoló Fischer Ádám irányította zenekar hív elő. Nem véletlenül tombolt a közönség a III. Leonora nyitányt követően és az előadás lezárulta után. Az új vezetéssel boldog idők következnének az Operaház korszakában?
