Figyelni kell, ennyi az egész

Fotó:minok.hu

A történetei többsége a múltba nyúlik vissza, elsősorban a gyökerekhez: a déd- és nagyszülők, édesanyja és édesapja életéhez. A részletesség, az intimitás arra enged következtetni, hogy ezeket a történeteket tőlük maguktól hallotta. Már gyerekként érdekesnek találta a múltat, kérte őket, hogy meséljenek?

Akkoriban inkább csak figyeltem. Az embereket körülöttem, a mozdulataikat, a kapcsolódásukat egymáshoz. Sajátos hangulatú világban nőttem fel. Polgárosodott vidéki házban éltünk, de hagyományos paraszti udvar vett körül minket: disznót, tehenet, kacsát tartottunk. A nagymamával laktunk, aki igazi kontyos parasztasszony volt ? estére fehér kendőt kötött a fekete helyére, amelyet a nagyapám elvesztése óta viselt. Arra emlékszem, nálunk mindig beszélgettek. A szomszédok jöttek-mentek, süteményt kínáltak, lisztet vagy cukrot kértek: ott éltek körülöttem a történetek.

Előbb-utóbb azért a felnőttek is észrevehették, hogy ez a kislány figyel, és újabb történetbe kezdtek.

Anyukám magától is sokat mesélt: gyerekként bebújtam mellé a dunyha alá, úgy hallgattam. Temesvári lány volt, a fiatalkoráról mesélt, a filmekről, a táncversenyekről. Meg arról a hatalmas pofonról, amit 16 évesen kapott, amikor nem ért haza este nyolcra. De édesapám történetei is ott élnek bennem. A falon képek függtek: két szép fotó lovakról és egy tarka tehénről. Apu a Zichy-uradalomban, a gróféknál dolgozott számtartóként, a fotók a kedvenc ménesét, és a birtok egyik díjnyertes tehenét örökítették meg. Szerettem ezeket a képeket, kérdezgettem is róluk? Hogy hívták a tehenet? Mennyi tejet adott?Lovagolt-e apu akkoriban? Ilyesmiket. És a válaszokból is mesék születtek.

Azokról az időkről is meglepő pontossággal mesél, amelyeket csak hallomásból ismer, hiszen még nem élt. Nem lehetett ott, hogy figyeljen.

Felnőttként visszakérdeztem sok mindenre. Például nevekre, ezeket felírtam. Már gyerekeim voltak, amikor anyu elmesélte, hogy amikor fiatalasszonyként odakerült a házhoz a legjobban az apósával értette meg magát. S amikor szegény az utolsó napokat élte, s mézet kért, mindenki azt mondta, nincs itthon méz, papa! Anyu meg átszaladt a boltoshoz és szerzett mézet. Nagyon jó szívű volt, és mindent rögvest meg akart oldani. Meg is oldott. Egyszer valaki a családból megjegyezte, hogy idejött egy árva bőrönddel, semmije sincs?! Apu csak ennyit mondott: az lehet, de szíve van. No, hát ezekből az emlék- és mondatfoszlányokból álltak össze új és új történetek.

Mekkora teret kap a foszlányok egyesítésében a képzelet?

Nagyon keveset fantáziálok ezekben az írásokban. Egyszer beszélgettem Esterházy Péterrel és megjegyeztem, hogy ?de hát Péter, itt a könyvben ez maga, akit a nagymamája ostorral megvert?, mire azt mondta: ?nem, ez a regényemben szereplő alak?. Azokban a történetekben, ahol magunkról írok, ott én, én vagyok, és az anyám, az anyám. Sokszor nem is érzem ezeket a történetfűzéreket irodalomnak, talán az újságírás tényszerűsége keveredik valami vallomásos személyességgel. Az olvasók viszont éppen emiatt várják és szeretik: nem nekik kell fejtegetni a felszínt, mégis mélyre viszik őket.

Az olvasótalálkozókon ez derül ki. A személyesség mindig izgalmas dolog, bizalmat feltételez. És ha az ember saját magát is elmeséli a történet mögött, vagy éppen bennük, sokszor karikírozva ? az egyfajta beavatás.

Ezért jött a sugallat, hogy a cikkekben született novellákat könyvbe kellene foglalni?

Nem jött sugallat. Helyette jött egy fiatal kiadó. Nekem ilyesmi, hogy könyv ? eszembe se jutott. Amikor a Cartaphilus Kiadó megkeresett, hogy szeretnék kiadni az írásaimat, nem is értettem. ?Könyörgöm, ezek már megjelentek? ? mondtam, és eszembe nem jutott, hogy az olvasók erre nem azt fogják mondani, hogy ?de hát ezt már olvastuk a Nők Lapjában?. Nem mondták? Egyébként könyvet írni nehezebb. Mivel mindig újságíróként dolgoztam, szükségem van a témára és főképp a határidőre. Csak úgy leülni és könyvet írni ? ezt még gyakorolnom kell.

Mégis megszületett az a tizenegy kötet.

Azért jó volt megcsinálni. A Pipacsvirágom történetei például nagyon régről valók, még a Gyermekünk szerkesztőségében dolgoztam, amikor lejegyeztem őket. Éreztem, hogy jól esik a részletekbe belemenni, leírni a villamoson ülő bácsi kezét, a farkas fejű botját. Vannak emberek, pillanatok és viszonyok, pillantások és vállrándítások amelyek önmagukban hordoznak egy novellát. Amikor rábólintottam, hogy jó legyen könyv, ideges voltam, és féltem. Hogy megáll-e, hogy elég jó-e. Végül elvittem Lázár Ervinhez a paksamétámat, és megkértem, hogy legyen szigorú.

És szigorú volt?

Amikor elolvastam, hogy milyen előszót írt, el sem hittem. Ő nevezte el tárcanovelláknak az írásokat, mert hát végül is újságban jelentek meg. Hetilapban. Onnan szabadultak ki. Nem tudtak másból, mert addig nem írtam mást.

Amíg nem keresték meg az ötlettel, nem érezte, hogy szabadulni akarnak?

Talán az olvasók megérezték. Sokan mappába gyűjtötték ezeket az útközben-írásokat. Mások lefűzték. Már-már könyvet csináltak? Magam tudtam persze, hogy keverem a műfajokat: a riportom például mindig kicsit irodalmi lett. Máig az a fontos nekem, hogy elmeséljek valamit arról az emberről, valami különlegeset, ami megragadott benne. Az interjúba is már egészen korán beletettem leíró részeket vagy közbevetéseket. Csak ezután ment tovább a beszélgetés.

A szerkesztői teljes szabadságot adtak ebben?

Jó szerkesztőkkel dolgoztam, akik ha kellett, hagyták, járjam a magam útját. Az egyik legelső munkahelyem a Közért újság volt. Egy alkalommal arról kellett hírt írnom, hogy a Kőbányai 10600-as közértbe grillcsirke sütő gépek érkeztek. Hány gép, mennyi csirke, mennyiért adják ? ezt telefonon is megkérdezhettem volna. Így unalmas ? gondoltam. Elmentem hát a boltba, ahol a nagydarab, mosolygós boltvezető, a Joli néni ezzel fogadott: ?Te mindig ilyen sovány vagy, nem vagy éhes?? Felrakták a csirkéket sülni, és amikor már csöpögött a szaftjuk, jó puha kenyérrel tunkoltunk a zsírból. Mindenről szó esett, csak a grillező gépről nem. Végül megjelent a hír: ?Szeret tunkolni? Mert ha szeret, a 10600as közértbe grillcsirke sütő gépek érkeztek, ha jó időbe megy, ha Joli néninek jó kedve van, még tunkolhat is??. Valahogy így szólt. Az amúgy szigorú szerkesztőm meg hátba veregetett: ez az!

Az előadói estjén is hasonló történeteket mesél kisebb vagy nagyobb találkozásokról. Az az érzésem, nem véletlen, hogy mindig ?meseszerű? helyzetekbe keveredik.

Hol tudat alatt, hol szándékosan talán provokálom is ezeket a találkozásokat. Azért viszek pálinkát a vonatra, hogy megkínáljam az idegen utazót, és beszélgetésbe kezdjünk. Azon túl, hogy jól esik kínálni, a játékot is magában hordozza, a kíváncsiságot, hogy vajon ő miképpen reagál erre. Ha nehéz a táskám, megkérek valakit, hogy segítsen. Soha nem mondanak nemet. Sok ember fél kérni. Mert ha kérsz, ott a lehetőség, hogy visszautasítanak. S az kudarc. Ezért kell az őszinte bizalom, az odafordulás, ezt megérzi a másik és akkor segíteni fog. Ha nem az elsőre, akkor másodjára. S ez nem baj. Valaki egyszer csak nyújtja a karját?

Mi a titok?

Nemrégiben egy szorongó alkatú emberrel beszélgettem. Elmesélte, hogy a kórházban töltött idő alatt iszonyú élményeket élt át: elutasítóak voltak a nővérek, félt, bepisilt, megalázottnak érezte magát. Arra gondoltam, ha lazák lennénk, ha bizalom volna bennünk, játékosság, mennyivel könnyebb lenne minden. Mindig meg kell nézni, kivel vagyok a játéktéren. Egy kórházi szobában. Hiszen nem vagyunk egyformák, mint téglák a falban, színes és gazdag a paletta. Ha a kedves szőke, ám finnyás nővér jön be, azt mondom: ?Drága nővérke annyira szégyellem magam, nyakig pisis vagyok?. Ha a vörös hajú, nagyszájú Juli nővér, akkor ledobom a takarót: ?Most nézzen rám Juli nővér, mit műveltem! Mint egy taknyos gyerek!?. Figyelni kell, valami ilyesmiről lehet szó. Alkalmazkodni. És sose félni. Igen, van ebben játék, de hát ezért izgalmas és szép?