Ösztönösen jön belőled a kedvesség; a tehetséged mellett nyilván ennek is köszönhető, hogy a kollégáid hatodszor is jelöltek a Kaszás Attila-díjra.
Sok pofont kaptam már azért, mert bizonyos helyzetekben nem tudtam elég keményen viselkedni. Bár zavarba hozol, valóban alaptermészetem, hogy mindenkihez legyen két jó szavam, a kedvesség ugyanis fontos dolog. Hogyan nézne már ki, ha nagyképű lennék, és azt játszanám, hogy én vagyok Latinovits Zoltán reinkarnációja? Mindannyian ugyanolyan emberek vagyunk. Én a színészetet választottam, és megpróbálom a legprofesszionálisabban csinálni, de ez nem jelenti azt, hogy bárkinél több lennék.
Van valami oka, hogy pont Latinovitsot említetted? Netán a példaképed?
A nagy elődök közül sokan vannak, akikre felnézek, mert példaértékű és csábító pályát futottak be. Latinovitshoz több ponton is kapcsolódom. Már nagyobb voltam, amikor megtudtam, miért lettem Fila Balázs Zoltán. Csak Balázsnak indultam, de amikor megszülettem, a nővérek Balázs Zoltánhoz gratuláltak az apukámnak. Nem értette, mert Zoltánról soha nem volt szó. Visszamentek, és megkérdezték anyukámat, jól értették-e a nevemet, és ő megerősítette. Csak utólag mesélte el, hogy Latinovits volt a kedvenc színésze, ezért lettem pluszban Zoltán is. A színművészetin pedig a munkássága iránt érzett tisztelet miatt Latinovitsból írtam a diplomamunkámat.
Színész is Latinovits miatt lettél?
Nem, az egy másik történet, de az is az anyukámhoz kötődik, a családunkban ugyanis senki sem érdeklődött annyira intenzíven a művészetek iránt, mint ő. De neki köszönhetően tele volt a polc verseskötetekkel, és amint megtanultam olvasni, falni kezdtem a könyveket. Sokat beszélgettünk otthon az irodalomról. Az éneklés szeretete az apai nagyapámtól eredhetett, mert nótás ember volt, valószínűleg neki köszönhetően mentem zenés osztályba. A családból mégis én vagyok az első és az egyetlen, aki ebbe az irányba indult el.
Az Operettben töltött négy éved során nyilván a muzikalitásod került fókuszba, a József Attila Színházban azonban nagy prózai feladatok is megtaláltak.
Nem teszek különbséget a két műfaj között. Számomra mindkettő ugyanolyan színészet, és ezen belül csak úgy differenciálok, hogy valaki mennyire képességes zeneileg. A főiskola előtt három évet Kaposváron töltöttem, ahol, ha őszintén beszélünk, nem játszottak olyan őrült nagy énektalentummal rendelkező színészek, de ez soha nem jelentett gondot arra vonatkozóan, hogy a színházvezetők elő merjenek kapni egy olyan musicalt, mint a Sweeney Todd, vagy egy olyan operettet, mint a Mágnás Miska. Mohácsi híres Csárdáskirálynője is abban az időben, azzal a társulattal született, és ha valaki az Operettszínházzal vont párhuzamot, énekesi szempontból bele lehetett kötni ezekbe a produkciókba, de színészi értelemben fantasztikus hatásúak voltak. Ha emberi sorsokat jól eljátszva látsz viszont a színpadon, talán azt is megbocsátod, ha nem tradicionális az énektechnika. A zene szeretete egész életemben elkísér. Mindenfélét hallgatok, kivéve amiben az előadók artikulálatlanul hörögnek. A József Attila Színház sok mindent vállal: játszottam már a Csókos asszonyban, nagy Broadway-musicalekben, de drámákban, vígjátékokban, gyerekelőadásban is. Szoktuk mondani, hogy a mi színházunk jó értelemben vett vidéki műhelyekhez hasonlít, mert a repertoárunk kivételesen színes.
Legutóbb Bigali elvtársként láttalak a Made in Hungáriában, azt megelőzően pedig A király beszéde című dráma címszerepében. A nagy sikerű színpadi filmadaptációban Bertie-t, a yorki herceget játszottad. Ilyen szerepekről álmodtál?
A színház szeretete gyerekkoromból eredeztethető. Már általános iskolásként bérletem volt a Csiky Gergely Színházba, ahol áhítattal néztem a művészeket, és soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd együtt állhatok velük a színpadon. Csodálatos érzés volt, és akkor születtek meg a szerepálmaim. Ilyen például Az ügynök halála, ami a mai napig megmaradt vágyként. Megrendítő volt a kaposvári előadás, amit láttam, Kovács Zsolt kollégám csodálatos Willy Lomant alakított benne. Abban az időben drága megboldogult Spindler Béla játszotta Sweeney Toddot, és általa az egész történet mélyen beleivódott a lelkembe – ezt is nagyon szeretném egyszer eljátszani. Ami az életemben fordulópontot jelentett, az az általad is említett A király beszéde, már a mostani színházamban. Hatalmas feladat és váltás volt az addigi szerepeimhez képest, jó visszajelzések kísérték, és már négy éve repertoáron tartja a színház.
Bertie milyen értelemben hozott változást a pályádon?
Addig is jókat, de inkább karakterszerepeket játszottam, amiket persze nagyon szerettem. Sok színészkolléga úgymond untermanként éli le az életét. Az ő megnyugtatásukra szokták mondogatni a szakmában, hogy „nincs kis szerep, csak kis színész”. Ez azonban nem így van, hiszen minden előadóművész exhibicionista; szeretné, ha havonta legalább egy este kizárólag róla szólna. A kicsi szerepekben is megpróbáltam a tudásom legjavát nyújtani, de az ember lelkét mégis csiklandozza, hogy jó lenne bebizonyítani: én is el bírok vinni a hátamon egy háromórás előadást; terhelhető vagyok, helyt tudok állni. A király beszéde minden szempontból olyan attak lett, hogy azt mondták: nemcsak elbírom a feladatot, de jól is csinálom.
Sztanyiszlavszkij A színész munkája című könyvében ír az iparos színészekről, akik a kisujjuk mozgásáig kitalálják a karaktert, belemásznak a szerepbe, külön testtudatot vesznek fel hozzá, vagyis teljesen átvariálják magukat a figura miatt. Én a másik fajta, az ösztönös színész vagyok. Nem Fila Balu, hanem adott esetben VI. György, és figyelem, hogyan hat rám, változtat rajtam, ami ebben az előadásban történik; elképzelem, hogy ha az életben élném át ezeket az eseményeket, hogyan reagálnék rájuk. „Felhasználom a lelkemet”, minden tudásomat, és ettől válik számomra természetessé a szerep. Az a színész, aki ennyire közel enged magához egy karaktert és a nézőket, kiszolgáltatottá válik, ám csak így lehet őszinte és igaz a játék. A nézők engem látnak; azt, amilyen én vagyok.
Bertie bonyolult lelkű pasi, rettentően nehéz élettel a háta mögött. Kisebbségi komplexussal küzd, a dadogása kishitűvé teszi. Hiába játszottam annyi szerepet, ilyesmi érzés rajtam is gyakran úrrá lesz. Jólesik elhinni, amikor dicsérnek, de tíz perc elteltével újból képes vagyok mindent kétségbe vonni, amit életem 43 éve alatt elértem. A szerep és az életem közötti párhuzam az, hogy miként próbálja az ember minden egyes pillanatban leküzdeni a korlátait, és a lehető legjobbat nyújtani. Bennem is állandó bizonyítási vágy, tenni akarás dolgozik, hogy megmutassam a világnak: van létjogosultsága annak, hogy kiteljesedhessem, és azt csinálhassam, amihez értek, amit szeretek. Az ötvenedik előadáshoz közeledve arról beszélgettünk a beszédtanárt alakító Mucsi Zolival, hogy soha nem volt még két ugyanolyan előadásunk. Nem előre megírt helyeken kezdek dadogni, hanem amikor valamelyik szituáció zavaróan hat rám, ahogyan Bertie-vel a valóságban is történt. Hagyjuk, hogy jelen idejű, élő legyen a játék, és azt hiszem, az az egyik legjobb dolog, amikor két színész így tud működni egy előadásban.
Mit jelent számodra ez a jelölés? Ismerted a névadó Kaszás Attilát?
Nem dolgoztam vele, de azon szerencsések közé tartozom, akik ismerték. A főiskolán mindkettőnknek Bagó Gizella volt az énekmestere, ezért sokszor összefutottunk Attival. Egyszer egy nagy gálaesten más kollégákkal együtt fel is léptem vele, és a munka végeztével előkerült pár hangszer, amivel az egész éjszakát végig örömzenéltük. Atti is odajött, és hajnalig buliztunk, a népdaloktól kezdve mindenfélét énekeltünk, csodás este kerekedett. A zene és a művészet megható pillanatát éltük át, amely össze tudja hozni az embereket, és kapcsolatokat tud szülni. A díjra vonatkozóan az a legnagyobb örömöm, hogy a társulatom, mint te is említetted, már hatodszor jelölt. Tudod, az szokott lenni, hogy kétszer, maximum háromszor megpróbálják, és ha nem sikerül, akkor inkább másnak is esélyt adnak. De az egészen elképesztő, amikor érzed, hogy a kollégáid nem akarják elengedni a jelölésedet, hanem úgy vannak vele, hogy „a Balunak ezt meg kell kapnia”. Mintha azt próbálnák üzenni a világnak, hogy „vegyétek már észre: nagyon szeretnénk, hogy Balué legyen ez a díj”.
Ez valóban nagyon jó érzés lehet.
Amikor másodszorra jelöltek, és ezt megköszönő posztot tettem ki a Facebookra, valaki azt írta alá, hogy ez nagyobb elismerés, mint maga a díj. És azóta még négy alkalommal juttattak a jelöltek közé! Nemcsak hogy az utolsó fordulóban vagyok, hanem még a legtöbb szavazattal is jutottam be oda – ez is jó érzés. Izgulok, de csak mert nem akarok csalódást okozni. Nem az elismerés meg a büszkeség számít elsősorban – bár így, hogy már karnyújtásnyira van, nyilván eljátszik az ember a gondolattal, hogy ő lehet a díj birtokosa –, hanem az, hogy amikor ennyi ember szeretete, akarata ölel körbe, a kedvükért nyerni kellene.
Nyitókép: Csákvári Zsigmond / PKÜ
